Zárszó, gondolatok, terek?

Az utolsó, egyben a behajózás napja, minden jelentős esemény nélkül (szerencsére) telt el. Rövid reggeli, csomagolás és nekivágtunk a közel 600 km-es útnak.
Csak a szánkat tátottuk a gyönyörű autópályán, amelyet időnként Africa benzinkutak, mit benzinkutak, egész kis városok szegélyeznek.

.

Hajózunk vissza Európába.
A kikötő Tanger folyamatosan él és állandóan fejlődik, gyönyörű.

A behajózás érdekes, időtrabló és fölöttébb unalmas, több órás előadás.

A sötétben csak a végeláthatatlan, soha elfogyni nem akaró kocsisor látható.

Na végre bent vagyunk....

Egy hajó kabinjában az ágyon fekve az elmúlt 3 hét érzéseit próbálom megfogalmazni. Apa heverészik a kanapén és bámul ki az ablakon, amin ragyogóan süt be a nap. A hajó szinte mozdulatlanul úszik a tengeren, időnként zökken egyet. Apa szerint defektet kap, szerintem csak kockás a gázolaj. A hajón a reggeli ébredés más, mint egy szállodában. Mi korán kelők vagyunk, nyolc körül lemegyünk a szokásos második kávénkért és kiülünk a hajó nyitott fedélzetére. Hát ez nyáron kellemes, márciusban, majd megfagytunk. Ilyenkor még az utasok alszanak, nagy a béke. Idefelé jövet sok delfint is láttunk, amit eddig sose.

Nagyon gyorsan eltelt ez a bő 2 hét. ( Otthon sokat tanakodtunk a kalandtúra időtartamán. Igazából a hajó indulásához vagyunk kötve. Ez a járat a legelfogadhatóbb, de ez csak egy héten egyszer van. Ha még egy hetet ráhúzunk, lehet, hogy a vége unalomba fulladt volna. Nem kockáztattunk, hazajöttünk. Inkább jövőre újra nekivágunk.)

Úgy talán 2003-ban utaztunk el csavargósan életünkben először 5 napnál többet. Lángék bíztatására, Velük jártuk végig Franciaországban a kastélyokat, meg Párizst. Nagyon tetszett a dolog, és Apa akkor már elmúlt ötvenéves, ragaszkodott ahhoz, hogy legalább 3 hét - egy hónap szabdságot kapjon. Ami jár az jár. Ez az akarat hozta össze az első marokkói utat 2004-ben. Ez szerelemmé vált.

Idén negyedszer jártunk itt. A tervezéskor egy kicsit tartottam attól, találunk-e új kalandot, nem fogunk-e unatkozni, ha visszamegyünk olyan helyekre, ahol jártunk? Hát ez felesleges volt. A visszatérésben is rengeteg öröm van, időnként jóleső biztonság. A bejárt utak ugyan változtak, de a kihívás nem kisebb, más. A természetre az állandóság és változás egyformán jellemző.

Az idei évben a tavaszi váratlan, de csoda jó tunéziai kirándulás miatt a marokkói út tervezésbe nem volt sok időm résztvenni, de Apa profi módon tervezte és készítette elő. Ezt sajnálom, mert ha otthon több idő van rá, akkor egy csomó előre összeszedett információval az itt eltöltött idő is gazdagabb. A nyelvi hiányosság miatt (minden jó már itt: francia, olasz, spanyol, legkevésbé az angol) a helyi ismeretek, hangulatok és érzések szegényesebben jönnek át. Ezért is (sok minden más mellett) lennénk nagyon boldogok egy Pókkal és Zitával közös marokkói csavargáson. Reménykedünk.

Az utat, ugyanolyan gondossággal készitettük elő, mint máskor. Apáé volt az autó és a technika, enyém a komfort és a kényelem. Sikerült a tavaszi kudarc után az autó papucsait kiválóan megoldani. Jó felnik, kiváló terepgumik kerültek a kedvencünkre (már nem cikiznék az off-road-osok a verdánkat). Vettünk új air-jag-et, (nagyobbat), olyan levegőt ellenőrző kütyüt, ami a beállított értékre ereszti le a gumit (mély homokon megtanultuk, így kell) és még biztos egyéb apró, de fontos dolgot, amiről én nem is tudok, de ha kell akkor előkerül a kocsi valamelyik szegletéből. (persze még egy lapátot, ami a legfontosabb) A korábbi csoda táska (egy laptop táska, két réteg habszivaccsal, a szivacsba méretre vágva az elektonikai felszerelések méreteinek megfelelő tároló hely) ismét minden lényeges dolgot tartalmaz. Egy laptop, külső winchester, kamera, még egy kamera, fényképezőgép, műholdas telefon, az ezekhez tartozó, akkumulátorok, és az egymás kapcsolatait biztosító száz féle kábel. A táska hátsó zsebében az aktuális szálloda foglalása és az elmaradhatatlan térképek. (GPS ide-oda, a hagyományos térkép nélkül nem lehet utazni, százszor segített már) Az autó állandó felszerelése már szinte szót sem érdemel: 2 pótgumi, takarítós doboz szerszámok,  felbővített elsősegély doboz, cigaretta (kereskedelmi mennyiségben), látcső, inverter, öngyújtót töltő gáz, cukorka, telefonok autós tölti, szemeteszsák és más aproság, ja meg a csomagok. A kényelem számunkra azt jelenti, hogy a reggeli kávénk biztos legyen, ezért visszük a forralót, a poharat, a kávét, cukrot és a sűrített tejet. A neszeszerben minden fellelhető, ami tisztasághoz s a jó illathoz kell. Idén bővült a kör a Lángtól kapott két kiváló méretű utazó hamutartóval. Öregszünk, sajnos már külön kis iszákban tudom eltenni a gyógyszereket. Természetesen váratlan betegségekre is készülök, de ilyen még eddig nem volt. (Olyan jó, hogy kidobom erre a pénzt, na meg az egészségbiztosításra. Szívesen növelem az Allianz profitját a biztosítási díjjal. ) Na  és a ruhák. Megtanultam a több év alatt, hogy napi 2 váltás fehérnemű és trikó kell. Ha beszorzom a napok számát néggyel (ketten vagyünk), rettenetes mennyiség jön ki. Már a papucs, tartalék cipők és nadrágok nélkül is komoly csomagolási felészültséget jelent. Ezek elrendezését, ráadásul úgy kell megtenni, hogy a 2 hátizsákba kerüljön a gyógyszer, neszeszer, kávézási eszközök (pálinkás termosz) és a ruhák öt napra. Ruhacsere a bőröndből öt naponta. Eddig sikerült.

Az idei út egy dologban mássá vált az előzőkhöz képest. Nem gondoltuk végig, hogy mi egész jól bírjuk a kalandokat, de a technikai cuccaink kevésbé. A videokamera (az első is) két túrát bír, ez pedig a harmadik volt. A fényképezőgépem, több mint ötéves és tunézia finom homok megártott szegénynek, csak foltos képeket tud készíteni. A legnagyobb baj azonban a gyári hibás air-jag volt.
Egy vadi új eszköz ami nem működik. Az igazi bosszúság az volt, hogy Apa  jó gondos gazdaként otthon kipróbálta, annyira, hogy a kipufogó végét a jag méretének megfelelően lecseréltette (kétszer is). A legfontosabb és legszükségesebb pillanatban hagyott cserben, ezt egy ilyen célú s márkájú eszköz nem teheti. Na erről teszünk is ha hazaérünk. (Ott a helyszínen Bakos Tamás barátom jutott eszembe, aki számtalanszor tarotott kisellőadást a tengeri vitorlázáshoz használt felszerelések rendkívül fontos megbízhatóságról. A sivatagban, egy szorult helyzetben – akár csak a tengeren – egy gyári hibás eszköz garanciáját nem tudom érvényesíteni.)

A szerencsénk, hogy az eeePC ragyogóan bírja a hajszát. Miután ez a legfőbb tájékozódó és kommunikációs eszközünk időnként aggódunk az épségéért. Ezen próbálunk segíteni azzal, hogy egy-egy benzinkútnál a homokot kifújjuk belőle. Ez jelentősen javít az állapotán.
A lényeg, a jag-ot helyettesítette a 3 jó rab, a kamerát és fényképezőt meg a szürkeállományunk. Mindig mondom Apának, minden úton, hogy amit készülékkel nem, azt agyammal rögzítem, nekem ez a fontosabb.
A 2010-es kalandtúra fontos tanulsága az oda-vissza hajóút. Igen drágább, mint lábon, de ezerszer könnyebb, nem is olyan unalmas. Én hol írok, hol olvasok, Apa alszik, rendezkedik, takarít és engem leszúr, jól van. Gyorsan eltelik főleg pihenéssel a 2 nap. Idefelé a hazaival, visszafelé a vásárolt hideg étellel nagyon jól elvagyunk (a marokkói magok és a pálinka sokat segít).

Nagy öröm és élmény a visszatérés érzése. Többször rohant meg olyan érzés, hazaértünk. M'hamid, Tafnidilt ebben sok örömet jelentett. Itt az emberek is emlékeztek ránk, mi több a szokásainkra is. Ez számomra akkor is egyféle barátságot jelentett, ha tudtam, hogy vendéglátóink is csak szolgáltatók, de ilyen jók. Nekem rossz fejem van, minden ami érdekel, az beleivódik. Emlékszem évek múlva is képekre, szagokra, arcokra, hangulatokra. Újra eltalálok oda, ahol már jártam. Lassan ennek az országnak nincs olyan része, amit személyes élményhez nem tudok kötni. Engem egyáltalán nem zavar, ha az út aszfaltozott és nem esik ki a kezemből a cigaretta, csak a csoda és a látvány élménye marad meg. Imádom az úttalan utakon való vezetést, a bizonytalanság kihívását. Hallatlan öröm, ha teljesítem. Apa szerint a legnagyobb fóbiám az ismeretlentől való rettegés. Biztos igaza van, bár szerintem csak attól rettegek, ha kilátástalan a dolog vége, vagy ha számomra időben kilátástalan, nem látok reális esélyt az esti megérkezésre. Idén Marokkóban megint keveset vezettem off-road-on. A tunéziai homokon történt elásástól bizonytalan lettem, le kell győznöm. Főleg aszfalton, országúton irányítgattam az autót, de Apa nagyon élvezte, Ő jobban ismeri az autóját. (Ha valahol problémája akadt, legalább mondhatta, rám hallgatott, az ok a navigáció).

Ismét be kell látnom, ha Zita valamire azt mondja oda nem érdemes elmenni, meg kell fogadni. Casablanca erről szólt. Korábban csak autóval mentünkt át a városon, úgy láttam csodaszép. Két lábon más a véleményem és nem csak a kameránk elpusztulása miatt. Casablanca olyan Marokkóban, mint Amsterdam Hollandiába, nincs köze az országhoz. A nagy különbség az, hogy míg Amszterdam a tolerancia fogalma számomra, addig Casablanca a kupleráj és ellentmondás városa. Az országra általában jellemző az arab nyitottság, vendégszeretet, a gyönyörű természet, a megtartott építészeti stílus és kultúra amihez egy hihetetlen rendezettség és tiszaság párosult az elmúlt években (persze biztos pénz is). Casablanca egyes városnegyedei lepusztultabbak és rendezetlenebbek mint a déli sivatagi faluk, másik negyedeiben csoda modern magas épületek, de harmónia nélkül. Ahol sok pénz van, ott is kosz, kupleráj, igénytelenség. Az emberek ridegek, udvariatlanok, személytelen és hideg az egész város. Ide, mint Agadírba sem megyünk többet.

Az Atlasz 2004 óta a nagy szerelem nekem. Ott úgy érzem, az ember  több tízezer éves felhalmozott tudása sem ér semmit. Itt a természet az úr. A hegyi berberek több generációs tapasztalatának nagyobb haszna van, mint a sok tudásnak, technikának. Nekem a hegyek a méretüknél fogva, ahogy fölém magasodnak jelentik, azt az érzést: Igyekezz, igyekezz, de tisztelj, mert megmutatom az erőmet! A kopár kősziklák, amelyeknek a színei méterről méterre és percenként a fénytől függően változnak, megunhatatlanok.  Korábban jártunk a Todra szorosában már a Dades-ban nem. A két folyó a hegyekben, úgy 1500 méteren fúrták át magukat a kövek között. Nem tudom melyik a szebb, de nem is fontos. Ott a szoros alján igazán lényegtelenné válik az ember.  Okosak voltunk, hogy a két szoros közötti utat nem találva, elfogadtuk egy vezető segítségét. Nem megalázó ott segítséget kérni. Az állandó építkezés, útépítés miatt máshol is előfordulhat, hogy egy ösvény le- és felhajtóját térkép alapján már nem lehet megtalálni. (Tafnidiltban láttunk egy csomó könyvet a marokkói off-road utakról, de kizárólag francia nyelven. Elkeseredtem, csak a franciáknak van annyi eszük, hogy ezt a szép országot bejárják?) De a megoldást idén megtaláltuk és ez a lényeg. A fóbiáim mellett sem félek ezeken a visszafordítos, nagyon meredek és keskeny hegyi utakon, sőt élvezem, akár vezetek, akár navigálok. Dadesban is sikerült egy újabb ékszerdobozt találni szállás címén. A várostól úgy 10 km-re volt egy földút mellett, a szúnyogokat leszámítva kifogástalan volt. Kényelem, kedvesség, jó kaja, és szeretet, na meg a hőháztartás rendezését jelentő medence.

A sivatag az sivatag. Sose gondoltam volna, hogy sivatag és sivatag között milyen különbségek lehetnek. Ezt Tunézia mutatta meg. De most Marokkói is okozott meglepetést. Először – a többször megjárt – Iriki tó déli oldalán, a kezdődő összefüggő sivatagi homok szélén autózni, izgalmas volt, de ott a homok veszélye nem érezhető. Persze elásni ott is el lehet az autót, de mindig van  közben néhány tíz méterre stabil köves szakasz. Tíz méter ásás meg semmi, megtanultuk. Erre az is különleges, hogy valószínű a mélyben lévő talajvíz miatt itt-ott zöld növény is látható. Fura a kettősség. Az Iriki tó már sok szép emléket adott nekünk, de minden része más, nem lehet betelni vele.

A csodát a Plage Blanche jelentette. Nekem nem a víz melletti sík homokpad okozta a meglepetést, hanem az oda levezető út. Ezt sohasem felejtem el. A szikrázó napsütésben több száz méter magas homokhegy tárul az ember elé. Hihetlen a dolog. Elveszti az ember a térérzékét, nem ítélhető meg a távolság, a mélység és a magasság. Az érzés az, hogy mennék neki, de menekülnék is. Halálosan izgalmas. Szeretném még egyszer látni.

És az emberek.
A sztereotípia. Lusták az arabok. Lehet, de nem Marokkóban. Itt 2004-től annyi dolog épült, ami egy magyarnak elképzelhetetlen. Itt nincs vita, egymásra mutogatás, vádaskodás, rombolás, itt konkrét megfogalmazott cél van, az emberek éljenek jobban. Ezt valami hihetetlen tehetséggel a király (vagy az emberei) szervezi, együttartja. Persze nem tudom pontosan, így van e, de azt látom, hogy nem személyi kultusz, hanem egy őszinte tisztelet van a király iránt és egy büszkeség arra, hogy marokkói. Mi azt láttuk, hogy reggeltől estig az emberek teszik a dolgukat a melegben is. Ki földet művel, ki épít, ki kereskedik, ki állatot terel, ami a dolga szorgosan végzi. Azt hiszem ez az igazi magyarázat a fejlődésre. Az emberek ebbe nem rokkannak meg, jókedvűek, beszélgetnek, barátkoznak és mosolyognak. Örülnek egymásnak és maguknak. Az idegent befogadják. Jellemző a nyelvi problémák megoldására, ha kell bármit eljátszanak pantomimként, csak segíteni tudjon.

Tatán különleges előadást kaptunk a pantomimből, zseniális volt, sose felejtem. Bárhol, bárkitől útbaigazítást kértünk, ha másként nem arabul, de olyan gesztusokkal kisérve kaptuk a választ, ami a megoldást jelentette. Az egész idő alatt nem láttam senki arcán bántó grimaszt sem.
Egy gondolat még Marrakechről. A változás igazásból a Medinát és a Jma El Fna-t nem érintette, ez nagyon jó. Mégis csak a világörökség része, remélem meg is marad.

És nem beszéltem Ksar Tafnidilt háziasszonyáról Magaliról, aki maga is az off-road autozás és quadozás szerelmese, az állandóan nyávogó macskájával és harcos kutyájával. És érdemtelenül nem említettem Pierre-t Fort Bou Jerif tulajdonosát, a szikár igazi volt légiós francia urat és remek pihenőhelyét. De még száz egyebet sem. Majd nyugdíjas koromban az emlékírataimban részletesebben leírom a Velünk történteket.

2006 óta utazásaink külön bája a GaOp fal. Erdős zsenialitásának és  munkájának köszönhetően, elkezdtük az élmények rögzítést. Ezt magunknak találtuk ki, hogy a tényeket megörökítsük, ne az emlékek  szépítség és csalják meg utólag. A kommunikáció és Béla ötlete tette lehetővé, hogy az úttal párhuzamosan az otthoniak is kapjanak morzsákat. Olvasni és átélni azért nagy különbség. Béla üzenőfala, viszont számunkra jelent egy állandó köldökzsinórt az otthonnal. Mindig első  dolgunk az üzeneteket olvasni, az estéket az üzenetek feldobják. Köszönjük.

A kalandok soha nem jönnek létre, ha az otthont az üzletet és a kutyámat (sajnos Brunó már nem vár) Ildi és Kriszti a legnagyobb gondossággal és figyelemmel nem tartanák mindig kézbe. Az utak során a  reggeli telefon, Ildi hangja, a „minden rendben” mondat jelenti számomra a megnyugvást. Ez után már tényleg csak a kalandok érdekelnek.

Eltelt a nyaralás. Következtetés: Apával bárhova bármikor elmegyek, Vele a biztonság és  a kaland  mindig biztos. A kietlen vidékek megismerése, azért egyre inkább jelenti számomra, hogy ezekben a kalandokban a hülyeség már meghaladja a bátorságot. Ha többet is meg akarunk ismerni, társak kellenek hozzá. Amíg nincs baj, addig csak a siker marad meg, de már tudjuk ez bármikor megfordulhat.

Mi szerencsések vagyunk, megismertünk két olyan házaspárt, akikkel tudunk együtt, de még is külön csavarogni a világban. Európában az aszfalton Lángéknál jobb útitárs nincs.
Ha a kultúr világot elhagyjuk a természet,  a különlegesség és a kaland a cél Pók és Zita az igazi társ.
Remélem nem ez az utolsó csavargásunk, vigyázok ezért magamra és Apára.