11. nap Ismét az Iriki tó

A tegnapi pihenés után ma komolyan belevetettük magunkat Marokkó még megmaradt kalandos vidékére. Este megterveztük az utat, számunkara ismert környéken, tudtuk a dolog nehézségét és jól rákészültünk.
Az utolsó esténk a sivatagi szállásunkon, azért komoly meglepetést okozott. A vacsora közben, fél tíz tájékán, komoly vihar ért el minket. A sivatagban dörgött, villámlott és most komolyan szakadt az eső. Napok óta az átlagosnál is melegebb volt, vendég és vendéglátó egyaránt állt az esőben és élvezte. Az eső után kellemesebbé vált az idő.
Hajnali felkelést követen - nehéz dolgok vártak ránk – korai reggeli után 8 órakor elindultunk egy ösvényen az Erg Chagaga szélén, hogy eljussunk Foum Zguidba. A tavaszi tunéziai kiránduláson nagyon sokat tanultunk Póktól és Zitától, igyekeztünk ezeket hasznosítani. Ha az embernek egy homok dűne sort kell leküzdenie, jó ha kora reggel indul, mert keményebb a homok, nem pereg úgy, mintha amikor a nap már megsütötte. Nagyobb sikerrel lehet leküzdeni. Erről az útról azt azért érdemes megjegyezni, hogy 2006-ban M'hamid-Foum Zguid irányban az Iriki tó közepén, 2009-ben
Foum Zguid – M'hamid irányban északon a hegyek lábánál megjártuk Ez volt a harmadik, egyben utolsó lehetőség. Ez az egykori Dakar útvonal volt. Apa indult a hatalommal kezében én pedig navigáltam. Hát jelentem ez nem kis csata volt. A homok dűnék között, kerülve azokat és irányt is tartani nem semmi. A falu határtól néhány száz méterre elmentünk 2 terepjáró mellett, akik éppen a gumijukat engedték le. Én bíztam abban, ha valami bajunk lesz, jön az utóvéd. Ez délutánra kiderült, csak hit volt, semmi valóság tartalom. Az úton állandóan Zita járt az eszembe, Tőle tanultam, nem elég a térkép a nyomvonalat is meg kell látni.

.

A dűnékről alig van fotó, hogy őszinte legyek, kissé  be voltunk szarva. Szóval egy autóval nekivágni a sivatag homokjának némi egzaltáltságot igényel. (Nem hülye csak bátor) Szerencsénk volt.
Már megint...

Hát ezt még gyakorolnom kell. A saját nyálunk a tanúnk arra, hogy jó néhányszor körbejártunk, mire az igazit megtaláltuk. Egy dűne leküzdése közben, kiderült az irányt is elvétettük, meg kellett fordulni, de a homok ragaszkodott az autónkhoz. Póktól tanult vezetési megoldást használva, ásás és minden trükk nélkül kis autónkat kihoza Apa a homokból.  Ugyanekkor még egész kellemes volt az idő, 43 fok, de azért örültem, hogy nem kell ásni. Az út során az egyik térkép szerint kétszer is megjártuk Algériát. De nem lőttek, egy teremtett lélek nem volt rajtunk kívül (az állatokat leszámítva) ameddig a szem elátott. A táj gyönyörű, a sivatag az Úr, mi csak egy kis porszemek voltunk, mintahogy a valóságban is így van. De nem adtuk fel, kerestük az átjárót az Erg Chagaga szélén.

.

Elénk került egy homok dűne sor, kiszálltam szemrevételeztem és jelentettem Apának itt nem megyünk át egyedül, kerüljünk. Úgy megkerültük a dűnéket, hogy izibe egy másik ösvényre keveredjünk. Sebaj erre is eljutunk a kitüzött célig. Megálltunk, térkép nézés, új navigáció, irány tovább. Az eltérésnek egy hátránya azért lett, nem csak az utolsó 10 km, hanem 30 km kemény köves, rázós mosódeszkán  (Király Zoli után szabadon) vezetett a célig. Na Apa itt feladta és rámtestálta a hatalmat. Nem sokkal ezután, úgy 50 fok felett égett olajszagot éreztem, ennek fele sem tréfa. Megálltunk és kiderült a bal hátsó lengéscsillapítónk megadta magát, és az olaja ráfojt a kipufogóra. Ezen az úton a technikák cserbenhagynak. Bár ettől az autó még tökéletes, sőt eszünkbe jutott, hogy 2006-ban ezen a szakaszon fogyott el ugyanígy a bal hátsó lengéscsillapító az én autómon is. Hát ez a szakasz valóban autót- és embert-próbáló.

 (egyébként a képeken látható, hogy az én Lumix fényképezőgépem is elfáradt, 2 folttal üzemel csak. De 5 éves és több mint 30000 felvételt készült vele) Fél háromra elértük Foum Zguidot. Azonnal a főtéren lévő kávézóba magunkhoz szólítottuk a narancsot és a vizet. Megdöbbenésemre a tulaj emlékezett ránk tavalyról. Most már aszfalton folytattuk utunkat esti szállodánkba Tatára. A várost még nem hagytuk el, mikor szembejött velünk a két terepjáró, akikkel reggel találkoztunk. Ők az északi útról fordultak rá a főútra, ez rövidebb és 70%-ban köves piste. Biztos azért előztük meg Őket ennyivel, mert vissza kellett fújniuk a gumikat és az sok idő.

Zavartalan, forgalom mentes úton valamivel több mint egy óra alatt Tatára értünk. Most egy új szállodát választottunk. Ez egy régi ksar felújítva. Érkezéskor a külső környezet kissé bizarrnak tűnt, de belül megint minden rendben. Maximális kényelem, kedvesség, hideg sör és narancs fogadott. A szálloda egyetlen hibája, hogy legalább 50 meredek lépcsőn lehet bejutni.
A mai nap egy igazi siker. Nagyon boldogan, büszkén, de nagyon fáradtan érkeztünk meg. Itt internet nincs, de erőt veszünk magunkon és este, ha már csak 40 fok lesz bemegyünk egy cyber cafeba.