Balkán 2011 - 07.14

7. nap Pogradec –Himare: Irány a tenger

A többnapi tapasztalatok után, reggel fellázadtam A reggelihez elvittem az igazi papiros térképet és a csapatnak megmutattam, hogy az eredetileg tervezett út, egy nap alatt teljesíthetetlen. Meggyőztem a csapatot, hogy az ismét közel 300 kilométer aszfalton teljesítsük. Igazából az ország keleti széléről átlósan a nyugati déli csücskébe kellett eljutnunk. Kimaradt Berat városa és egy folyóvölgyben futó látványút a hegyek között. Sebaj lesz miért visszajönnünk. Természetesen Albánia a szilárd utakon is száz meglepetéssel tud szolgálni. Már mondtam, ebben az országban 50 méter egyenes út nincs. A két fiú ismét szoríthatta az autó kormányát a hegyi egysávos aszfalt csíkon.


Leírva talán nem jelent a dolog különlegeset, de itt egyik hegy nem olyan, mint a másik, minden kilométeren volt ámuldozási lehetőség. A reggeli autó karbantartás után (a bal első kerék már nem vert bele a sárvédőbe, így egész normális hangja lett a kanyarokban autónknak) gond és meglepetés nélkül róttuk az utunkat. Az első 150 km, úgynevezett sárga úton haladt. Ez az út egész a görög határig vezetett, ott igyekeztünk nem elvéteni az irányt, maradtunk Albániában.

.

.

Reggel már megbeszéltük, hogy egy Gijokaster nevezetű városon keresztül közelítjük meg a tengert. Ez Albánia egyik legnagyobb városa és egyben Enver Hodzsa szülővárosa is. Gijokaster előtt már szinte sztráda volt. Itt 2x1 sávos az út, de olyan széles, hogy négy autó elfér egymás mellett. Ennek lehetőségét gyakran kihasználják az albánok. Itt az előző autót is előzik. Apa ismét mérgelődött, mert a sebesség korlátozó táblák száma felszaporodott és mindegyiken 30, 40, 50 maximum 60 szám szerepelt.
Kora délután értünk Gijokasterba. A GPS-en szépen látható volt az óvárosba felvezető főút. Én nem tudom megítélni az emelkedő %-át, de az biztos, hogy 10%-nál jóval több volt. Az autó orra magasodott előttünk, halvány gőzünk nem volt mi az út alja. Szerencsére, apró kövekkel kirakott, csúszós út vezetett fel. Megálltunk egy parkolóba már a város tetején és sétálva indultunk várost nézni. Már napok óta téma volt, hogy a fiúk szeretnének egy albán zászlónak megfelelő trikót. Az autóból kiszálltunk és az orrunk előtt volt egy üzlet, aminek az ajtajában ilyen trikók lógtak. Azonnal felvásároltuk az üzlet trikó készletét és egyéb turistáknak készült szörnyűségeket. Mivel több, mint 35 fok volt, gyorsan távoztunk.
Zitáék jelezték, lesz egy meglepetés. Előre engedtük Archie-t és tapadtunk rájuk. Néhány tíz km múlva letértünk az útról. Egy gátőr és az ő sorompója állta utunkat. Némi pénz ellenében tovább mehettünk, ez volt a gát használati díj. Néhány kanyar után egy tó tárult elénk. A tó partján faházak és a tóra épített stégen egy kávézó. A tavat úgy hívják Blue eye.  Hihetetlen ez a tó. Rossz szögből az ember azt hiszi, hogy egy réten van. Kiderül a teljes növényzet a víz alatt nőtt, de gyönyörű zöld.


Több kísérletet tettem a fotózásra, de nem bízva a dologban még a fényképezőgéppel videót is készítettem, hogy a víz folyását megörökítsem. Persze technikai zsenialitásom miatt nem tudtam visszajátszani, de Pók rögtön segített és megnyugodtam, a dokumentáció sikerült.
A szokásos isteni albán kávé után nekivágtunk az utolsó szakasznak. A tengerhez érve Korfu szigete szinte egy karnyújtásra volt tőlünk. Itt délen Albánia Görögországgal határos. Még szürkület előtt elértük a tengerparti Himare várost, ahol a szállodánk volt. Kiderült saját standja van, ami picike, nem sokkal nagyobb, mint a parkolója, amiben már több autó állt. Némi szervezkedés után, több autó máshova állt, egy kiment az utcára, és a mi két zseniális járművünk beállhatott az udvarba. A szálloda rendben volt, egy-két apróságot leszámítva. Zitáék szobájába a légkondi nem akart elindulni, de a gazda jobb belátásra bírta. A mi fürdőszobánkban a WC tartály nem működött, de ezt Apa egy perc alatt megoldotta. A szokásos esti szertartást – fürdés és pálinkaivás – követően lementük a tengerhez. Már teljesen sötét volt. Engem nem csak meglepett, de hasra is estem a köves tengerparton. Rövid lett a tengeri fürdésem. A többiek élvezték az egész napos izzadás után a fürdést. A hőháztartások rendezése után kerestünk egy éttermet. Végre a tengerparton Apa kagylói az asztalra kerültek. Engem leszámítva mindenki imádja a tenger gyümölcseit. Ez egy jó hely volt, én is kaptam ehető vacsorát. Itt a sört mélyhűtőben előhűtött söröskorsókban szolgálták fel. És én már ki tudja hányadszor Albániában, San Benedetto citromos ice teát kaptam. A nap tökéletesen zárult.

.


… ez nem ehető, csak érdekes. A tengerparton egy vastag kötéllel oldják meg a „fekvő rendőr”-t

Előző VISSZA Következő