10. nap: a hajó

A nagyon lepukkadt szálloda lett fajlagosan a legdrágább. Kemény 5 óráért fizettük a szállás költséget és még pocsék is volt. Hajnal öt órakor indulás a szállodából. Reggeli szóba sem került, előző este a kedves, antipatikus recepciós közölte, túl későn érkeztünk és túl korán indulunk ahhoz, hogy egy piknik csomagot készítsenek. Éhesen indultunk Horvátországba. A határon álltunk egy negyedórát, ugyan nem tudjuk miért 4. és 5. autó volt a miénk. Lehet, hogy a határőrök is álmosak voltak.  A hajónk Dubrovnikból indult, reggel fél kilenckor, de fél hétkor kellett a jegyeket átvenni, illetve beszállni. Hatra a kikötőbe értünk, megmentett minket a kikötői bár. Magunkba döntöttük a kávékat, amiről megállapítottuk, ez már nem olyan, mint Albániában. Ott eszetlenül jó kávét főznek, jobb, mint az olaszoké.
Félhétkor megkaptuk a jegyeinket és egy háromnegyedóra múlva behajóztunk. A hajókabinba lépve egymásra néztünk, emeletes ágy volt a kabinban. Hát erre nem számítottunk. Apa a hasmánt figurát alkalmazva szállt fel és le az ágyról. Az indulást még megnéztük, aztán gyorsan elvonultunk aludni. A nap azzal telt, hogy hol bámészkodtunk, hol aludtunk. A bámészkodás megérte, mert a hajó az Adrián a szigetek között haladt. Hát az Adria sem csúf vidék, ide még hajóval visszajövünk.
Este a hajó éttermébe vacsoráztunk, sikerült egy kb 2 méter magas, kedves, jó humorú pincérrel összetalálkoznunk. Zitáék meghívtak egy búcsúvacsorára. A kaja, a hangulat kifogástalan volt, csak az búcsú szó volt benne rossz.
Gyorsan elszálltak a napok. Szerintem 3 hétre is sok élmény ért minket. Nem volt az út alatt még csak rossz pillanatunk sem. Ez az a nyaralás, amit én nagyon szeretek. Teljes agymosás, csak a világra való rácsodálkozás, az emberekbe való hitem visszatér, rengeteg izgalom, siker, öröm. Fizikailag enyhén szólva padló. Azért be kell vallanunk, mi közelebb járunk a 60-hoz, Zita és Pók csak a negyvenet haladta meg, fizikailag már nem egy súlycsoport. Az útban az volt a jó, hogy konfliktusok nélkül a különböző hozzáállásból egy nagyon jó dolog lett. Talán mi már visszafogottabb és kényelmet is kereső kalandozók vagyunk. Nagy kihívásokat nem vállaljuk be mindig, minden nap. Zita és Pók tele energiával, bátran, a kihívásokat vállalva kalandoznak. Segítségükkel, mi is bevállaltuk a napi kalandokat, de esténként Ők is örültek a kényelemnek, a biztonságnak és a jó kajáknak.

És a fizikai pihenés hozzájárult, hogy kicsit filozofikus hangulatba kerüljek. Képek nincsenek csak a szürkeállományban az Adriáról, de sok gondolat igen.
Elmentünk egy olyan országba, ami ugyancsak közel van Magyarországhoz, szinte egy kéznyújtásra. Olyan közel szinte, mintha csak a Münchenbe mentünk volna. Kilométerben nem, csak időben hosszabb az út. Indulás előtt és utána csak azzal kérdéssel találkoztunk, hogy nem féltünk, nem raboltak ki, nem bántottak? Furcsa egy világban élünk, minden és mindenki tele van előítéletekkel. Az emberek úgy utaznak, hogy egy más környezetben a saját szokásaikat, környezetüket várják el. Ha nem olyan a körülmény, az rossz. A világ pedig arról szól, hogy sokféle, a kultúrák, szokások eltérőek. Ezek nem rosszak, csak mások. Mi ezt az elmúlt hét évben boldogan tapasztaltuk, minket ezek érdekelnek. Ki merem jelenteni, ettől mi többek és boldogabbak lettünk. Minden utunkon tanultunk valamit, ezeket jól elraktározzuk, hozzunk egy-egy tárgyat, hogy ne feledkezzünk meg ezekről az élményekről.
Albánia gyönyörű természeti adottságokkal rendelkező ország, és az albánok rendes, kedves emberek. Számomra a tolerancia példája is ez az ország. Tapasztalataim szerint a különböző vallási kultúrák nagyon könnyen szembeállíthatják az embereket. Na Albániában ilyet nem láttunk. A minaretek mellet magasodnak a templomtornyok más és más keresztekkel (ortodox, katolikus, stb). Ki-ki abba a templomba megy, amiben hisz. Napközben a kávézó teraszán ülve halljuk az imám imára hívó szavát, majd látjuk az iszlám-hívő embereket, akik igyekeznek a mecsetbe. Mások nem is veszik észre, senki rajtunk kívül nem veszi észre. Este a harangok hangját halljuk, ez is természetes. Itt béke van, tudnak egymás mellett élni az emberek. A hegyvidéken ha egy talpalatnyi sík terület van, azt megművelik. Gyönyörű, rendezett földek, már kora reggel dolgos parasztokkal. És este zene, jó kedvű emberekkel teli éttermek és kávézók. Az emberek segítenek egymásnak.
A közlekedésre jellemző, hogy ugyan ezeket az európai szigorú szabályokat nem tartják meg, de 8 nap alatt egyetlen balesetet sem láttunk. Ha kell, megállnak, menjen a másik, előzéskor az előzött lehúzódik, lassít, a hegyi utakon felmászik a sziklafalra akár a teherautójával is. Nekem ez nagyon kedves volt a szívemnek. A kávéjuk fergeteges, az olaszok csak poroszkálnak a kávéjukkal az albánok mögött.
Eddig mi ezt édes kettesben élveztük, soha nem jött össze, hogy másokkal együtt élvezzük. Sok éves tervezgetés után végre sikerült partnerekre lelnünk. Öregek és bogarasok lettünk, tartottunk a „csapatszellemtől”.
Az út során többször történt meg, hogy a két autóban ülő pár ugyanazokat az érzéséket élte át, ugyanaz a véleménye, kívánsága volt egyazon időben. Zita talán a harmadik napon közölte, egy beszélgetéskor, biztos poloskát tettünk a kocsijukba. Ez aztán szállóige lett. Valaki beleszólt, nézd milyen szép, láttad vagy pisi szünet, vagy igyunk egy kávét, a rádión a válasz csak annyi volt: poloska.
A természeti csodáknál csak társaink jelentettek nagyobb élményt. Zita a „kalandor”, mindig repül, keresi és találja az újabb csodákat, tele energiával és érzelemmel. Mindenkivel kapcsolatot talál, nevetve veszi le a lábukról az ismeretleneket. Pók a „bölcs”, mindenről alapos és megbízható információval rendelkezik, időnként még Zitát is tudja hűteni. Mindenben partner, ügyes, nagyon jól navigál és olyan okos, hogy ettől szerény is. Velük nem hagytunk ki semmit, amit talán egyedül nem vállaltunk volna. Minket, a vénülő kalandorokat, is tudták repíteni. Egy szó, mint száz társakká váltunk.