11. nap: A hazaút.

Reggel 6 órakor a hajó személyzet kopog a kabin ajtókon, hogy felkelés és a reggeli rendben lehessen. Természetesen Apával mi már túl voltunk az első kávén és a cigarettán. A kabin jegyhez járt egy reggeli is, egy bumácskával. Zitáékhoz néhány perc múlva bekopogtunk, se kép, se hang, de biztos, ami biztos Apa elkajabálta az ajtójuk előtt, hogy az étterembe mentünk. Az esti, nagyon kedves pincér azonnal egy kellemes asztalhoz kalauzolt minket és Zitáék megérkezésekor Őket is odairányította. Éppen megettük a reggelit (kellemes meglepi volt, hogy szállodai svédasztalos volt) és már láttuk az ablakból Rijeka kikötőjét. Irány a csomagokért vissza a kabinba. Én még tollászkodtam, de Apa hallotta, hogy a sofőröket kérik a garázsba. A tegnapi spliti ki-be hajózásnak köszönhetően elől állt a két autó, ami persze már messziről felfedezhető volt. Archie-n nem látszott az elmúlt 11 nap, Ő mindig ilyen, de a mi fekete Mitsunk enyhén szólva romos volt.
Gyors kihajózás után Pókék meglepetésére közöltük, mi a határig a piros lapátot szeretnénk még nézni. A határról indultunk együtt, most is határig megyünk együtt. A rádiót ismét megkaptuk, bár egy kicsit már lemerült. Az első száz km alatt még működött, majd végleg lemerült. A reggeli kávé a kiválasztás gyorsításával, megállásra késztette Apát. Elővett egy papírt és hatalmas betűkkel felírta: PISI 10-15 KM. Felgyorsítottam, melléjük álltam és Apa felmutatta a papírt. Ennyi idő után Pókéknak is egyértelmű lett a kívánságunk. Megálltunk, utolsó punáinkat (KUNA) elosztottuk, autóinkat megtankoltuk, vegetatív igényeinket kielégítettük. Az autók mellett elbúcsúztunk személyesen, a hátáron már nem akartunk kiszállni.

Én azzal búcsúztam, hogy jövőre Veletek ugyan itt. Zita erre azt kérdezte, olyan sokat kell várni? Szerintem sem kéne. Megbeszéltük, hogy a kötelező munkák leküzdése után találkozunk, (egy sor kajáról beszéltünk út közben, amit együtt kell felenni) és álmodjuk a következő kalandot. A határon, probléma ért mindkettőnket. Kiderült, hülye becsületes állampolgárok vagyunk mind a négyen. A vámtiszt kérdésére, miszerint van-e nálunk cigaretta, bevallottuk azt az egy-egy kartont, amit még Albániában vásároltunk. Úgy tudtuk, lehet mindenkinél 200 db cigaretta, de azt nem, hogy EU-n kívüli országból csak 40 db lehet egy utasnál. A vámtiszt megsajnált, amikor azt mondtam, ne vicceljen, ez kettőnknek egy napra nem elég, nem büntetett meg, hanem visszament az irodájába és hozott egy utas tájékoztatót. Na végre beléptünk Magyarországra. Pók és Zita már előttünk járt, de nem tudták minket letartoztatnak, vagy beengednek. Szólt a telefon, Pók érdeklődött szabadlábon vagyunk-e. Robogtunk utánuk, a búcsú ténylegesen a villogó fényekkel és iszonyú duda szóval történt meg. Apával megállapítottuk, most azonnal szívesen visszafordulnánk.