1-2. nap (január 27.-28.) a célhoz vezető rögös út
Persze ez is másnap hajnalba készül
Az indulást megelőző izgalmak és készülődés után végre megérkeztek társaink.
Terített asztal várta Őket.
Reggeli közben megállapítottuk, hogy szinte napra egy éve, ugyanennél az asztalnál született örült ötletünk a dél-amerikai kalandról.
Megérkeztek barátaink. Szilárd autóját megtömtük a csomagokkal, Lángét egy kicsit átalakítottuk, hogy oda is beférjen minden. Remélem otthon csak kicsit emlegetett emiatt.
Gond nélkül (jó az otthoni mérleg) súlyhatáron felvették a csomagjainkat, nem maradt más hátra, mint szenvedélyünknek élve kimentünk a terminál elé rágyújtani. Zita boldog sikollyal két úr felé rohant. Gyors bemutatkozás után kiderült Ők nem mások, mint motoros barátaik Miska és Krisztián.
A sok mínuszban dumáltunk a terminál előtt. Miska és Krisztián is szerintem még a repülőtér ajtajában sem voltak biztosak, hogy ez négy örült ember erre szánta el magát. Kérdezték a programot, mi meg csak mondtuk, Ők csak csodálkoztak. Búcsúzkodás előtt már felajánlották mindketten, hogy szívesen bármelyikünk helyét átvállalják, ott és azonnal. Számomra már csak az elválás után vált világossá, hogy nem véletlen találkozás volt, hanem Ők azért jöttek ki, hogy Pókéktól elbúcsúzzanak. Jó érzés, hogy mások is örültek.
 
A tranzitban egy kávézóba beültünk és mi is elköszöntük az otthontól (persze alkohollal, hogy tudjunk aludni). A Párizsba gyorsan elértünk. Minden pontosan és tökéletesen ment. Egy dolog zavart csak, hogy az ülések méretére Pók jóslatot fogalmazott meg, mely szerint a tengerentúli járatok ennél szűkebbek. Én reméltem, hogy ez csak egy kis malícia. (Hát nem…)
Párizsban a repülőtér tökéletesen működik, van minden, csak egy kicsit nagy. Időnk bőven volt, bár azért igyekeztek, a szervezéssel a helyzetünket nehezíteni. A pesti gép leszállt az E terminálon, busszal átvittek az F-re és belül visszagyalogolhattunk az E-re. Miért? Csak, ez a rend. A várakozás gyorsan eltelt, internetezés, vásárlás és kajálás. Utóbbi azért döbbenet volt. Egy darab gyorséttermen kívül nem volt más, és ez sem a híres francia konyha hírnevét öregbítette.
Háromnegyed tizenegykor beszálltunk a gépbe. Egy-két utas átültetése után elfoglaltuk a helyeinket. Ekkor megfogadtam, soha többet nem lesz olyan, hogy Pók elejtett megjegyzéseit véresen komolyan ne vegyem. Hát ez iszonyú. Ezek az ülések még nekem is kicsik. Az, hogy keskeny, az azért van, mert kövér vagyok, de hogy nekem is rövid?! Ennyi pénzért azért ilyen disznóságot.
A népélelmezési vacsora után (természetesen az egyik fogás hal volt, a másik meg gombaszószos, ők is tudták, hogy meghíztam), úgy fél kettőkor elaludtunk. Pontosabban többször kísérleteztünk. Néhány óra múlva a zsibbadás és a vegetatív szükséglet miatt kikászálódtunk az üléseinkből. Nekünk Apával még egy szurink volt esedékes. Ehhez le kellett venni a hátizsákomat. Ez csak úgy sikerült, hogy a lenyitás után egy aktatáska azonnal kiesett, természetesen az alvó utas és az alvó Zita fejére. Nagy sikert nem arattunk a manőverrel. Az átjáróba csőre töltöttük az anyagot és felváltva vállba döftük egymást. Szegény stewardess kétségbe esve kérdezte, rendben minden? Mondtuk nyugi ez csak olyan szórakozás.
Nagyon lassan teltek az órák, ha ültünk dagadt a lábunk és zsibbadt, ha felálltunk és sétáltunk, az csak a szűk folyósokon sűrű elnézésekkel lehetett.
Megérkeztünk végre!!!!!!!! Én magamban azonnal megállapítottam, ami kocsival elérhető, az a nyerő. Egy opció lehet még. Nyerni az ötös lottón és saját repülővel közlekedni. De addig is még van egy visszaút. Abban bízom, hogy két hónap után azt fogom mondani, ezért még az a 14 óra gyötrődés is megérte.
Leszálláskor már láttuk, olyan felhős az idő, belülről még hidegnek is véltük. Én biztos ami biztos rövid ujjúra váltottam.
Beléptetésnél hosszú, kordonok között kígyózó sorokkal találkoztunk. Egy biztos a chileiek kedvesek, szervezettek és dolgosak. A tömeg miatt minden ablak működött, sőt egy újabb (fizetős, vízumos) ablak sort is átalakítottak a népsűrűségre való tekintettel. A lényeg egy óra alatt a vámmal együtt roboghattunk ki a reptérről száz csomaggal felszerelt kocsiainkkal.
A várakozás közben rádöbbentünk, hogy itteni idő szerint (10 óra) bizony a 2 órától elfoglalható szállásunkkal lehetnek gondok. (Egyébként csak 4 óra különbség van, amikor nálunk téli időszámítás van).
A váróban megszámlálhatatlan taxis ajánlatot kaptunk, de mi felkészültünk és elhárítottuk a hiénákat, mi tudtuk melyik az a két társaság, aki szóba jöhet. Kitoltuk magunkat az utcára és végre rágyújthattunk. Apa egy kicsit szürkévé vált, bevallotta elszállt a nyomata (nem a nikotin hiány miatt, hanem a körülmények miatt) (csak megjegyzem, hogy a cigaretta alig hiányzott, de lehet, hogy az ülőhelyek minősége volt a meghatározó inger…) Megérkeztünk a mínusz 6 fokból, 26-ba és 1600 méter magasra. Na ehhez kell egy kis aklimatizálódás, a 14 órás zsibbadásról már nem is beszélve.
A csapat egy-egy tagja elvonult ügyeit intézni, vegetatív és anyagi ügyekben. Én kinn álldogáltam és néztem az embereket. Itt jól élnek az emberek, nyitottak rendezettek, itt jó lesz kalandozni. Egyébként első benyomásom az volt, hogy Santiago olyan, mint a világ bármely nagy városa.
Minden sietség és kapkodás nélkül – teljen az idő – üzletet kötöttünk a taxival. Csak úgy megmondtuk a címet és az apartman nevét és azonnal odarepített minket. Közben információkat szereztünk a villámló-botú hatóságról. Gyakran és szinte mindenhol mérik a sebességet, és ha mérik, büntetnek is. Na ez majd 3 nap múlva válik fontossá. Az út díjak itt is elektronikus rendszerrel történik, csipognak a jeladók. Ezt a kocsi átvételnél tisztázzuk, hogyan lehet feltölteni.
Megérkeztünk a 26 emeletes apartman házba, minden időhúzás után 12 kor. A recepción örültek nekünk, de mondták 2 után lesz szoba, de igyekeznek elérni a bérbeadót.
A nap sütött, meleg fokozódott, mi meg álldogáltunk, úgy 30 óra után. A dolgot 1 óra múlva meguntuk (előtte azt mondták 10 perc és jön, akinél a kulcs van) és bosszantásul, velük szembe beültünk a recepcióra. A dolog hatott, újabb telefon és megérkezett két hölgy, akikről kiderült a kulcsok emberei.
Nem a kulcsot adták, hanem kéztördelések közepette, minden nyelven azt mondták, hogy hatalmas probléma van. A probléma mikéntjét viszont nem. Hosszas kínlódás után az kiderült, szoba van, de a probléma óriási. Na ha van, nézzük meg. Zitát rábeszéltem menjen el és nézze meg. Erősítésként Pók elkísérte. 10 perc múlva kiderült a hatalmas probléma. Az általunk foglalt apartmanban ott ragadtak mexicói turisták, mert törölték a repülőgép járatukat. Ezért mi egy éjszakára külön-külön kapunk egy apartmant és másnap tudunk a sajátunkba átköltözni, de csak az egyik apartman van most jelenleg kész a másikra, várni kell. Ez a probléma, hát ez nem az.
Boldog cuccolás után végre fürdőszoba van, és le lehet ülni, itt a Kánaán. Azonnal megkoccintottuk a sikert. Kiderült mindenki éhes, így Zitával a sarkon lévő üzletbe elbattyogtunk, a nagyon fontos dolgokat megvettük és meleg szendvicsekkel tértünk vissza. Siettünk, de ez még is kevés volt, a fiúk mélyen a vodkás üvegbe néztek, jó kedvvel fogadtak. (A reptéren 50%-os Vodkát vettem, ami a töményhez nem szokott Pók állagát kicsit megviselte…. De legalább jót aludt…)
Kaja közben megérkezett Pókék kulcsa is. 3 óra volt és megállapodtunk, 7-ig mindenki kimosakszik, pihen és utána meghódítjuk Santiagót.
Vannak az életnek boldog pillanatai, ez volt az a néhány óra.
Hétkor megnéztük a szálloda tetőteraszáról a kilátást (és a medencét). Megdöbbentem, hogy szinte nincs 20 emeltnél alacsonyabb ház. Itt azért elég gyakoriak a földrengések, de ezek szerint jól építik a házakat.
Elindultunk a felfedező körútra. Kutyaharapást szőrivel. Legyalogoltunk éjfélig, úgy 4-5 km-t.
A szállodánk a Centro városrészben van. Ennek a negyednek megnéztük a szórakoztató részét és villa negyedét. A repülőtéri benyomásom erősödött. Itt nem csak jól élnek az emberek, de a lényeg, élnek. A megszokott és szeretett arab világ emléke előjött. Minden sarkon kis üzletek a legszükségesebb dolgokkal, 50 méterenként kis szendvics bárok, itt hál’ istennek az üzletek is változatosak, nem csak ruha és cipő boltok vannak. Körbejártuk a Santa Lucia „hegyet”, egy gyönyörű parkosított domb, amin egy templom is áll. Ne meg nem másztuk, csak lentről nézegettük. Egy kis szupermarketben vettünk kávét, tejet, hogy a reggel komfortos legyen. Ugyan a kávé haitiről származik, ki tudja milyen, de kávé.
Késő este beültünk egy patagóniai étterembe, vacsorázni. Hagyományőrzően Apa választott étele nem volt más, mint epres tejbegríz (kukorica málé) közepesen sütött bárányhússal.
 
Albániában is az első este lekváros hal volt a vacsora. A dolog jól indul, ilyen bevezetést követően ez a kaland sem lehet rosszabb.
Éjfél után estünk ágyba, jaj ez nagyon jó volt, milyen más, mint egy repülőgépülés. |