Dél-Amerika 2013

36. nap az Andok 03. 03

Jaj, annyi mindent elfelejtettem megírni.

Ma egy nagyon jó nap volt és ilyenkor annyi gondolat száll meg.

Nem írtam egy szót se a közlekedésről, pedig kalandos.

Egy hónap után sem vagyunk Apával abban biztosak, hogy bal kéz szabály van-e? A föld ezen a féltekéjén minden fordítva van. Az üzletek bejárata bal oldalon, a kijárata jobb oldalon.

Még az is lehet, hogy a közlekedésben is a balkéz szabály a mérvadó. Ki tudja? A lényeg, itt mindig mindenki figyel a másikra – legalább is azt hisszük – még nem zúztuk össze a verdát.

A közlekedési lámpákat eldugják.  Hol az út felett, hol mellett van, de a lényeg a kereszteződés után. Ha csík nincs felfestve, kalandos, hogy jó helyen állunk-e meg a kereszteződésnél. Ha nincs rendőr (eddig nem volt, büntetést nem fizettünk), akkor egy kis dudálást leszámítva, nincs baj, vigyáznak ránk az argentinok.

Egyáltalán nem értjük, hogy a városoktól néhány kilométerre a semmiben egy-egy fa alatt vasárnap, vagy hétköznap a család kiül és nyílt tűzön süti a húsait. A környezet lehangoló, csak a szabad a felemelő, miért jó ez? Nekünk nincs válaszunk, valószínű azért, mert argentinok. Ezen kívül is van száz dolog, ami a csökött európai agyunkkal nem felfogható, de ettől függetlenül működik és az itt élő emberek, jól vannak.

Túl vagyunk a kalandtúra felén. Az első szakasz dél különleges szépségei voltak közte egy haladós átvezető szakasszal. Mától jön észak, remélem a meleg és az Andok.

Félúton már lehetnek következtetéseim. Az biztosan látszott, az otthoni felkészülés során, hogy előre tervezni nem lehet. A személyes szerencsénken múlott eddig, hogy a hangulatunknak és az elvárásainknak megfelelően jöttek a dolgok össze. Szerencsénk van az időjárással, a hajójáratokkal és sok mindennel.

A szerencse abban is mellénk szegődött, hogy itt irdatlan számú kóbor kutya van. Minden estére jut egy szerethető kutya. Megetetjük, simogatjuk, aki aztán egész éjszaka vigyázz ránk.

Furcsa dolog ez a „viszem a házam a hátamon „  Apával több alkalommal értékeltük ki ezt az új utazási formát. Én nagyon nehezen fogadtam el ezt. Valószínű nem értettem jól a tervezés során ezt a lehetőséget. Én abban a hitben leledztem, hogy 5-7 napig a saját palota és hetente egyszer egy faházas „cabanas”. Az első hét sok problémája (kocsi és összeszokás) villongás Zita és közöttem, megtanított arra, hogy ha jól akarom érezni magam, alkalmazkodom. Az eddigi túrák során, mi Apával kialakítottuk a tervet otthon és nagyrészt végre is hajtottuk. Most is biztosan így van, de Zita és én közöttem a nagy különbség, hogy Ő egy napot lát előre én meg az egészet. Egy hét után elfogadtam, azóta kifejezetten jó az együtt utazás. Én már nem akarok felfedező lenni, megyünk utánuk, mint a nyomozókutya. Apa elmondása szerint, még Pók is megjegyezte, hogy Zita és közöttem kisimultak a határvillongások és ez jó, nekem is. Rengeteg élményben van részünk, amióta én is tudok vezetni, megkapom az élményt, a többi nem fontos. Lehet, hogy megöregedtem, de egy hiányzik, hogy délutánonként egy kicsit több idő legyen az élmények elraktározására és feldolgozásra. Ez már öreg napjaink emlékeit jelentenék, de az egy hónap után már tudom, sokat elpazarolok, nem marad meg. Tömény. Apa egyfolytában magyarázza, ide nem pihenni és aludni jöttünk, hanem a kalandokért. Pihenésre nincs idő. Teljesen igaza van. Ehhez tartom magam.  A hideg és a szél nagyon elfáraszt, lehet, hogy otthon eltervezett cabanas vegyes camping nekem pihenést is jelentene.  A gondolataimat és érzéseimet sem tudom megörökíteni, elmúlnak. Nincs kedvem a napnyugtát követően a hidegben, vacogva, a szabadban írni, bár most ezt teszem. Nagyon sajnálom, hogy ez marad el, száz dolgot érdemes lenne az ide utazó európaiakkal is megosztani. Talán nyáron rendezem az élményeket és a fontosnak tartott információkat leírom. De az most biztosan elmarad, ami az eddiek után nekem sokat jelentett. Mindig a friss élményeket írtam le, első sorban magamnak, késöbb a halvnyúló emlékképeket jó volt utólag frissiteni. Ettől illatok, képek, hangulatok rohantak meg.

Egy biztos, amikor hazaérünk, nincs pihenés, majd júliusban. Annyi mindent teljesítettem már az életben ez sem lesz probléma. Nyaralás helyett a kertben összegyűjtöm a megérett élményeket, amikre emlékszem, legfeljebb ezek már szebbek, vagy halványabbak lesznek.

A mai nap – csak hogy a kronologiát késöbb is tudjam – a campingből Mendozába vezetett az utunk. Zita meglepetést tartogatott számunkra. A város elit negyedébe minden vasárnap szokásos, kézműves piacra vitt.  Körbejártuk, majd irány Villavicenció egy nemzeti park közepe. Azt hitük itt egy termál fürdö vár minket. Sajnos kiderült az országok vitája miatt nem müködik. (Kié a  víz?)

3 órakor eldöntöttük, irány Uspalata. Villavicencióból egy nagyon izgalmas hegyi út visz át.

Az indulásnál egy tábla tájékoztatja a hülye autosókat. Figyelmeztet, hogy az első 22 km-t (összesen 49 km) mindenki saját felelősségére teheti meg, mentést segítséget nem adnak. Nekünk sem kellett több délután elindultunk sütött a nap, de a hegyek tetejét felhő takarta. Hivatalosan az uton 362 kanyar van, nem számoltam de biztosan igaz, ez éreztem. Apa zseniálisan és temposan vette a kanyarokat én meg számat tátottam a látványtól. A hegy volt a baloldalon a szakadék a jobbon, én ott ülem. Most értettem meg a 6 évvel ezelötti igmiri úton Apa szótlanságát. Az út hátorzongató és impozáns.

.

.

.

A hegy teteje felhőben volt (2952 m), az utolsó néhány tíz kanyar nem csak éles és meredek, de mindezt 30 méteres látótávolságban. Nem semmi.

A hegy másik oldalán a lefelé vivő út már maga a pihenés volt. Ott sütött a nap és elnyújtott enyhe kanyarokkal vezetett Uspalata városába.

.

Este a campingből elsétáltunk egy étterembe, végre megint jó marhahúst ehettünk.

DUBAI - 2011

Izrael 2006 június