Dél-Amerika 2013

55. Ismét pihenés és még mindig La Serenaban 03. 22

Reggel nem siettünk a felkeléssel. Ráértünk és ez most jól esett. Nem tudtuk, hogyan alakulnak majd a hátralévő napok. Sokat lamentáltunk azon, hogy itt a végére ez a kis holtidő probléma-e? Mit kellett volna, kellett volna-e valamit másképp tenni? Rontottunk-e el valamit? Mit?  Egy kis pihenés után, azt tudtuk megfogalmazni, hogy igazából két generáció csinálta végig a dolgot. Ha volt eltérő elképzelés és igény, akkor ez főleg ebből fakadt. Mi még 9 hétig soha nem voltunk senkivel összezárva ez nagyon hosszú idő. Elmondásuk szerint Pókék sem tűrték jól korábban az ilyen hosszú időt. De a lényeg az, hogy érzéseink szerint ez a kapcsolatokat nem rontotta meg, nekünk kellett volna már korábban is időnként megállni, ami az Ő kalandjukat nem zavarta volna.

A délelőtti várakozásban megálmodta, hogy holnap szombat lesz, és ha a fiatalok itt maradnak egy igazi rántott húsos szombatot kéne tartanunk.

Néztük az óceánt, interneteztünk és vártuk, hogy megjöjjenek.

Igazat mondtunk, a cabanas előtt megszámlálhatatlan parkoló volt, könnyen megtalálták a mi palotánkat a pakolóban.

Örültünk egymásnak, mindenki elmesélte mi történt másfél nap alatt. Megbeszéltük a következő napokat és a Valparaisoban lefoglalt szállodát módosítottuk és lefoglaltunk az utolsó 4 napra egy 2 szobás apartmant. Átinvitáltuk a fiatalokat a kedvenc éttermünkbe. Hál’ Istennek nekik is tetszett.

Ebéd közben ismét kitárgyaltuk az utat, az utolsó napokat. A lényeg az, hogy harag és sértődés nélkül megbeszéltük azokat a különbségeket, amik az egyéniségeinkből, korunkból fakadnak. Jó hangulatban egy kávé után taxiba ültünk és a főtérre mentünk, megkeresni a szállodát, ahonnan este indul a csillagnézés. Rövid ideig sétáltunk együtt, nekem tegnap valamiért nem ment a gyaloglás. Elköszöntünk és mi megtámadtunk egy szupermarketet a másnapi ebéd anyagbeszerzése kapcsán. Megígértem a parkolóban figyelem az autójukat.  Mondtuk, ha éjjel fáznak, unják, verjék meg az ajtónkat 3 ágy is várja Őket egy üres szobában.

Ugyan az utolsó napokban útjaink kettéváltak, de hála Ruth telefonjainak, és nem utolsó sorban a változatlanul meglevő csapatszellemnek, folyamatosan tudunk egymásról és úgy érzem, hogy nincs Chilének az a pontja ahova el ne mennénk segíteni a másiknak baj esetén.

DUBAI - 2011

Izrael 2006 június