Dél-Amerika 2013

60. nap Valparaiso még mindig 03.27. 

Ezt már itthon a meleg irodában írom.
Természetesen, amit már az út elején is éreztem a hangulatok és érzések mások, mintha az nap estéjén vagy másnap hajnalán vetettem volna papírra. Az igazi benyomások elvesztek, telt az idő, mások a körülmények.

A valparaisoi második nap a belváros másik részének felderítéséről szólt. Légvonalban nagyon közel volt (láttuk a szálloda ablakából) a haditengerészeti múzeum, amit felkerestünk. A légvonal és a valóság nagyon különbözik. Az előző napi séták sajnos engem szinte végérvényesen járásképtelenné tett. A lépcsök, a meredek utcák (lefelé először, majd ismét fel) a rövid kanyarok között is végtelennek tűntek. A gyakori megállások és pihenések pár másodperce a színes, hangulatos városban a falfestések mögötti valóság észrevételét is megengedte számomra. A turista számára valóban színes, érdekes „jópofa” város. Az épületek rozogasága a közöttük lévő szakadékok szemét halmaza, a teraszokon, az ablakok mögött látható élet apró jelei nem a jólétet tükrözik. A városrészek közötti átvezető utcák, ahol nincsenek bárok éttermek, a sétáló számára nem szívderítő.

A mikro sörfőzde ismét zárva volt, pedig már kétszer is felkerestük. Nekem nagy volt a bánatom emiatt, mert már nagyon le kellet volna ülnöm egy kicsit, hogy bírjam a múzeumig. Délelőtt a bárok közül csak kevés nyit ki, szegények nem számítanak ilyen sántikáló turistákra.
Az óceán part melletti főtéren át egy főutcán közelítettük meg a sok sikló közül az egyiket.  A főtéren van a haditengerészet műveleti központja. Természetesen a főutcán az üzletek is a haditengerészettel kapcsolatosak (egyenruhák, tengerészeti, hajózási felszerelések). Az egyik üzletben bementünk és egy kis szuvenír vásárlással is foglalkoztunk. Itt bármit megvásárolható, még a rangjelzések is.
Elértük a siklót, ami a múzeumhoz vitt, szerencsére volt ülőhely, 5 perc öröm.

A tengerészeti múzeum a kikötő fölötti dombon helyezkedik el. A múzeum előtti sétányon a padra ülve csodáltuk a tengeri kikötő életét. Zseniális az óriás daruk munkája, hihetetlen a logisztika, percenként jönnek a kamionok a terhükkel, amit daruk leemelnek, a másik soron az üres kamionokra rákerül a másik kupac konténerekből egy-egy. Minden percre és milliméter pontosan történik, pedig minden hatalmas és súlyos.

A kis pihenés után a múzeumot jártuk végig. Chile haditengerészeti történetét mutatta be. A különböző hajó makettek (2-3 árbocos tengeri vitorlások, hadihajók) nagyon megfogtak. A folyósokon a hajók ágyúi, a torpedók és tengeri aknák vannak sorban. Ismét eszembe jutott, mennyi emberi tudás halmozódik ezekben az eszközökben, ami az ember pusztítására készült, idealista lelkem szerint jobb lett volna (lenne) ezt másra használni.

2 óra után Apa látva sántikálásomat, kiadta a parancsot az első szint után pihenés a padon. Pókék meglátták a két megfáradt útitársukat és jelezték Ők még szinte nem láttak semmit, Ők még sok időt itt töltenek. Megbeszéltük, hogy a második szint után mi visszamegyünk a szállodába, a vacsoránál találkozunk.

A múzeumlátogatás után még egy rövid bámészkodásra szántuk el magunkat a kikötő élet csodáltuk. A kikötőben a jelen haditengerészete volt a mólón. Cirkálók, rombolók és kiszolgáló hajók álltak a kikötőben a múzeum alatt. A múlt és a jelen. A világ nem változik.

Taxival visszatértünk a szállodánkba egy délutáni sziesztára.

Az esti vacsorát egy Pastis nevű étteremben zártuk (előző nap itt ittuk a legfinomabb barna sört).

Egy francia tulajdonos és séf fémjelzi az éttermet, akivel a vacsora után (Zita számára élményt jelentettek a fogások, bár előtte nem igazán akart bemenni, félve, hogy ez mégsem lesz igazi francia konyha) Zita boldogan elbeszélgetett franciául. A vacsora jó volt, de a kedvenc sörünk elfogyott. Ismét taxi és fáradtan tettem el magam másnapra.

DUBAI - 2011

Izrael 2006 június