Nyolcadik nap

Reggel a telefon ébresztőre kelünk, gyors pakolás reggeli, és a bepakolásnál megérkeznek Pókék.
Gumi és felszerelés ellenőrzés. Már tegnap megtanultuk, hogy a homokra a guminyomást csökkenteni kell. Már csak 2 légkör van a papucsokban.
Irány Ksar Ghilane, Apa a vezető.
Az első 40 km már ismerős, tegnap megjártuk. A különbség csak annyi, hogy a tanuló 3 km-es dűnéket kihagyjuk, megyünk a kijelölt ösvényen. Az első kávézónál  meg sem állunk, hiszen tudjuk a mai etap közel 120 km és nem tudjuk a sivatag hol tréfál meg minket. Útközben rádiózunk, fotózunk és nagyon jól érezzük magunkat.

Az út széles csupa kő, ami Póki legnagyobb undora és bosszúsága, csak ritkán van egy kis megnyugtató homok. Zitáék a kijelölt tracket tartják, nekünk is megvan, természetesen árgus szemekkel figyelem, hogy jó-e az irány. Ha letérnek nem szólók a rádióba, mert csak egy dudás való csak egy csárdába.

Úgy 10 órára elérjük a következő kávézót. Nem hiába hívják ezt az ösvényt Cafe Rout-nak.
Ezen a helyen Zita a tulajdonossal beszédbe elegyedik, faggatja mindenről Kiderül a Nemzeti Parkba, mert hogy ennek a sarkán vagyunk, nem lehet szabadon bemenni, még gyalog sem. Ez apát örömmel tölti el, mert ilyen helyen megalázónak tartja a gyaloglást. Zita megkérdezi, hogy lenne-e arra lehetőség, hogy másnap, vagy harmadnap egy sivatagi kirándulással egybekötött birkasütést rendezzen nekünk. Ali ad egy telefonszámot és, ha döntött a csapat, ők állnak rendelkezésünkre. A jó hírekkel felszerelkezve folytattuk utunkat a következő kávézóba.

A sivatag nagyon érdekes, teljesen más mint Marokkóba. Kevés a kő de apró, sok a homok, de mindenhol van zöld növény. Számomra ez nem igazán érthető, de így van, nem csak láttam, de meg is örökítettük.

Újabb egy óra és elértük az utolsó kávézot. Azt már indulás előtt tudtuk, hogy ezt elhagyva vár ránk a legnehezebb szakasz. Zoli, aki már többször járt Tunisba, úgy jellemezte a dolgot, hogy ez nem gond kivéve azt öt km-t, ami a Grand Erg Oriental szélén vezet át.
Utolsó kávézó kedves házigazdáját kiittuk a szörnyű ízű üdítőjéből, ki eközben tamáskodva körbejárta a Mitsut mosolygott és távozáskor integetett. Elindultunk. Egyik dűnét követte a másik, de közte mindig akadt egy keményebb terület, így apa az autójával folyamatos apró lépésekkel győzte le a sivatagot. Úgy 600 méter után a Landi neki indult egy igen meredek és igen laza homokkal megáldott dűne falnak. Mi álltunk a szilárd szakaszon és némi elborzadássl figyeltünk. A rádióba Zita folyamatosan közvetitette az állapotot. Mély meggyőződéssel jelezte, hogy ez az átjáró. Én nem hittem, egyrészt, mert korábban több helyi ember kijelentette a Mitsu átmegy az átjáron, másrészt a GPS szerint letértünk az útról. Mindenki kiszáltt az autójából és talp-sarok szemlélte a tájat és lehetőségeket. Én esküdöztem, hogy balra el kellett volna térnünk, Zita meg a maga igazát védte. Hosszas tanakodás és a mi makacságunk miatt – nem megyünk neki a homoknak toronyiránt – visszamentük a kávézóba útbaigazításért. A dolog szépségéhez hozzátartozik, hogy reggel azért is indultunk korán, hogy ha mégsem tudunk átmenni a Mitsuval, akkor mi visszafordulunk Douzba és az aszfalton megyünk Ksar Ghilanéba. De  azért mi sem adjuk könnyen a fogunkat. A kávézóba enyhén szólva nagy derültséggel fogadtak, mivel Zitus által választott út csak játékra jó, de arra sosem jutunk át. Az úr a homokba rajzolta merre menjünk, magyarázta a fák színeit, stb. Okosan bólogatunk, de mindannyian bizonytalanok voltunk. Na ilyenkor jön apa köztudomású szerencséje. Láttuk, hogy közeledik 2 fehér turistákat szállító Toyota. Na ha az átmegy, mi is. A rajz mellé  biztos a  nyolc szem volt. Kilestük merre mennek.

Ezeket az autókat Allah küldte, szeret minket a sivatag, ja meg a GPS-es track is ezt mutatta. Nekivágtunk. Egykét izgalmas dűne, de közötte mindig kellő távolságra stabil kő. ÉS SIKERÜLT. ÁTMENT A GAOP A GRAN ERG OIENTALON!!!!!!!!!!!!!!!!!! Az öröm mindenki részéről határtalan. Ksar Ghilane előtt vagyunk 15 km-re és nem kellett „aszfaltozva”, megalázottan megérkezni.

Jó kedvű locsogás és nagy siker élménnyel eltelve elérkeztünk egy római katona erőd maradványaihoz. Jó kis emelkedő vezetett fel hozzá mély homokon. Apa a sikerrel és örömmel eltelve és látva, hogy Archi kétszer is elássa magát, nekilódult és elsőre felrobogott. Természetesen ezt Pók tűrte nehezen. Harmadszorra kiköszörülte a csorbát és feljött. A fiúknak teljes lett a napi sikerélménye. Az erőd mellvédjéről már láttuk az oázist, de azt nem láttuk milyen úton érünk oda.

Ez  leírhatatlan, de sajnos megmutathatatlan is. A video folyamatosan ment, de nem adja vissza azt az élményt. Egy olyan kemény homokú dűnesor, amiben a buckák kb. 10-15 méterenként vannak.
A vidám parki hullámvasút ehhez képest kismiska. Nagyon vígan édes négyesben meghódítottuk a tunéziai sivatagot (egy kis darabját). A csapat által jelzett campinget azonnal megtaláltuk, majd hosszas szálloda keresgélésbe fogtunk. Nem találtuk. Vissza a campinghez, megjött a csapat is. Na hát elfordítom a fejem, és nem mellette van a mi szállodánk? A szálloda – pontosabban a sátortábor – nagyon  komfortos és ami fontos meleg.