Tizennegyedik nap

Hát nagyon a végén vagyunk a kalandtúrának. Már csak Tunézia tengerpartját nem láttuk. A reggeli után 9 órakor szokásunkhoz híven elindultunk Az én kérésemnek Pók elegett tett és az aszfaltról – ami önmaga is egy látványút – letért a földútra. A nem túl magas néhány száz méteres hegyeken is sok izgalom és látvány várt ránk. Önző módon magamnál tartottam a hatalmat és követtem Pókot, mint az árnyék.
Apa a videozás, és a folyamatos rendezkedés mellet tanítgatott is az off-road rejtelmeire. Ismét nem a haladás, hanem a felfedezés volt a fontos. A nagyon meredek, vagy beláthatatlan szakaszoknál Pókék előre mentek és Zita a rádióban várakozásra buzdított, mikor már Ők túl voltak a nehezén ismét a rádión maguk után invitáltak.

Egy ilyen szakasznál vártuk vártuk a rádiót engedélyt, de nem jött, Apa mondta a dombok között nem jön át a dolog, tehát indulás. Egy dombtetőre felérve a jobb kanyar után láttuk meg Archit. Lejtő alján egy rövid egyenes szakaszon a hegy oldali felén az útnak egy jelentős méretű szikla akadályozta a továbbhaladást. Ezek az utak nem a tolatásra vannak  kitalálva. Zita irányitotta a Pókot és lassan egy két kísérletre legyőzték a sziklát és Archi érintetlen maradt. De hát a Mitsu szélesebb, na ez, hogy is lesz, bal oldalon jelentős a szakadék és a változatosság kedvéért a szélét, pont sziklával egyvonalban, elmosta a víz. Persze az én első mondatom a volt, itt mi nem megyünk át. Apa kiszállt, előre ment, néhány nagyobb követ eldobált, felmérte a helyzetet és navigált. Az élet furcsa, ha én nézném és a magam feje után mennék félnék, ezért hülyeséget is tennék. Így viszont csak Apát néztem. Most tényleg csak azt és csak úgy tettem, ahogy mutatta, nem néztem a tükröket, az utat meg úgy sem láttam a nagy autóból.

Legkisebb félelem nélkül, a navigációt tartva, kikerültem a sziklát és nem estem a szakadékba. Később szintén hasonló módon keltünk át a vízmosáson. 
Folytatva utunkat egy rövid kávézás után, az egyik piste egyszer csak megszakadt. Pók talp sarok felfedező útján egy bunkerre bukkant.
Néhány egyéb tereptárgy is azt mutatta, bekeveredhettünk egy lőtérre. A fiúk rádion ezt egymásnak megerősitették. De kiderült néhány km múlva, hogy a II világháború Afrikai hadszínterére keveredtünk el. Ez akkor derült ki, mikor kijutottunk a főútra és Mareth város közelében a hadimúzeumba bementünk. Egy nagyon érdekes vezetést is kaptunk, végigjártuk a híres Mareth-vonal megmaradt és helyreállitott bunkereit.

Ezek után már csak az aszfalt maradt s fél négyre Djerbába értünk és találtunk egy szállodát. Eldöntöttük a vacsorát Houmt Souk nevú városban – ez Djerba legnagyobb városa – költjük el. Nagyon megérte a 25 km oda-vissza utat. 2 hét óta először sikerült jót,finomat és eleget ennünk. Tengerparton vagyunk, ezért természetesen a létező összes szörnyet Apa felette.
Sajnos a holnapi éjszaka az utolsó Tunézia földjén.