Már megint 1 nap csúszásban vagyunk a beszámolóval.

Úgy tűnik, vagy sűrűbbre terveztük az utunkat vagy megöregedtünk(tem). Estére elfáradtam és az úszás, szoba foglalás és vacsora után, már csak az ájult alvásra maradt energiám. Ugyan reggel kiderült Apa éjjel 1 óráig még a videokat s a képeket másolgatta a külső winchesterre, hiába Ő a fiatalabb.

A tény, reggel a szokásos program után a tervezett 270 km-es utunkat megkezdtük. Az első 152 km-t jó úton. A térképeink szerint elviekben ez is ösvény, off-road, de szerencsére, ami később derült ki, aszfaltos út volt.

.
.
.

Változatlanul állunk esett le a nagy változástól ami Marokkóban törtnt. Az út az anti Atlasz déli lábánál vezetett Fuim Zguid nevű településre. Annyi az igazsághoz tartozik, hogy mi 2006-ban ezt az utat ellentétes irányban már megtettük. Akkor Mhamidból mentünk Tatára és egy nagyon emlékezetes off-road utunk volt, ekkor esett elemeire az akkori laptopunk. Mindketten emlékeztünk, hogy ez a település egy pici, nagyon romos piszkos, szegényes, néhány házból álló falu volt. Akkor még arra sem volt lehetőségünk, hogy egy kemény 5 órás út után itt megálljunk egy teára.

Bezzeg most. Tízszer, vagy többször nagyobb városka, tiszta rendezett, pezsgő élettel, természetesen sok-sok turistával fogadott. Leültünk teázni és családi döntést hozni, merre tovább, milyen úton.  Változás egyik jellemzője volt, hogy az indulás elötti toilett látogatás megdöbbenést okozott. A WC a következőképpen nézett ki. Az első, olyan tiszta volt, hogy akár a földröl enni lehetett, másrészt a belépéskor ott volt a tottyantos kagyló és mögötte az angol WC, kinek kinek kultúrája szerint.

.

A családi döntés, az én erőszakosságoknak köszönhetően a 120 km-es és nem a 144 km-es off-road út válsztását eredményezte. Apa vezetett reggel óta és közben folyamatosan magyarázta, hogy nem is nagy baj a jó utak megjelenése, mert a természet szépségeit ugyanúgy lehet élvezni, csak nem rázza az agyunkat is szét az út.

.

De azért a rövidebb off-roadért nem volt boldog. A lényeg neki vágtunk Zagora irányában a déli terület egyik legszebb útjának ami az Iriki tó északi részén a hegyek lábánál, időnként a Draa folyó völgyében vezetett. Ez az út északabbra vitt végig minket, így nem jártunk még egyszer ugyanazon úton (mint 2006-ban).

Induláskor a szokásos rendőri ellenőrzésnél, többször felhívták a figyelmünket, hogy ez az út egy piste, biztosan ezt akarjuk? Mi persze határozottan mondtuk, igen.
Az első 40 km-et gyorsan teljesítettük, itt már a leendő országút alapja készen volt, jó néhány műtárgy (híd, áteresz) elkészült. Az úton időnként néhány keresztbe rakott kő figyelmeztett, arra ne menjünk, térjünk le egy kerülőre.

Néhány tíz méter után már láttuk a figyelmeztetés jogos, a víz – a nagy Úr – megtette a magáét, az utat elmosta.  A köves út szépsége végleg megpecsételte az első 2 ködlámpák sorsát. Már a rögzítő csavart sem lelte meg Apa. A semmiben az út közepén megálltunk, hátulról minden kipakoltunk, hogy a rejtett, de komoly szerszám készlethez jussunk. Rövid  karbantartás után a 43 fokban, a ködlámpák végérvényesen, hazáig a hátsó raktérbe kerültek. 

Néhány km után Apa felfedezte, hogy az autó hűtésének is használt a lámpák eltávolítása. Az leendő út elkészített alapja egyszer csak elfogyott és maradt az igazi ösvény. Allah, a GPS és „Ali kövei”-nek segítségével, biztosan folytattuk, az akkor már potom 80 km elöttünk álló szakaszt.

.
.

A táj gyönyörű volt, a hőmérséklet 46-48 fok odakint. Az út, mivel hol a tó mederben hol a folyó mederben vitt, még számunkra is komoly meglepetéseket okozott. A tó meder jó volt, mely haladós, csak rázós, bár Apa megfejtette, hogy 60 km felett kevésbé ráz. De jött a  folyó meder tele vádikkal.
Az egyik vádi „ kellemes”, lankás a másik meredek, nagyon köves, sőt nagyon nagy köves, Felmerült a kérdés, hogy az autó tud-e lépcsőn járni? A muszáj nagy úr, más felé nem ment az út, kísérletet kellett tenni? Ez úgy nézett ki, hogy én a kuka utas, kiszálltam, gyalogosan 46 fokban és homokos szélben felderítettem az átkelés lehetőségét. Ilyenkor kiderült, hogy néhány nagy kő utunkat állja. Ezekből azokat, amiket képes voltam elgörgetni, megtettem, majd navigáltam Apát.

.

Gyakran volt ilyen mondat: most hátra, húzd el balra, vagy jobbra aztán adj neki.
A „lucky man” mindig  átjutott az átjárhatatlannak vélt vádikon.

Hurrá a Mitsu lépcsőn is tud járni. Ez a Pajero is olyan jó, mint az enyém. Azt hiszem ezek a fránya Japánok tudnak autót gyártani. Lehet, hogy a Dakarokon nem viccből nyertek sokszor Mitsuk. A lényeg amit a hülye vezetők elszúrtak esetleg, azt az autó korrigálja.

.

Többszöri sétát követően, minden vádin áthágtunk és már láttuk Zagorát  a távolból. Reménykedtünk. Bevallom én már halálosan elfáradtam, délután öt óra volt. A város szélén megálltunk és GPS pontként beírtuk a 3 évvel ezelőtt megismert autószerelő elérhetőségét. Számunkra fontos volt, hogy az én otthoni autóm pótkerekén lévő matricát adó Chezt megtaláljuk-e, illetve, hogy a lépcsőn járás esetleges következményeit felfedezzük. Gyors vezető váltás, átvettem a hatalmat, irány a szerelő műhely. Nagy és kellemes meglepetést okoztunk a műhelybe 3 év után, nagyon készségesen és komoly szakértelemmel, felkészültséggel, az autót alul átvizsgálták. Megnézték az olajat vizet, kipucolták a légszűrőt, sőt le is mosták. Én már a fáradtság, a szomjúság miatt kicsit türelmetlenül vártam a szerviz végét.

Végre fél hétkor elindultunk az utolsó 90 km-re, hogy a szépséges Mhamid-ba érjünk. Ez már ismét országút, természetesen, mivel én vezettem szerpentinnel tűzdelt. A nap végére összességében sikerült 390 km megtennünk.