2.nap: A Durmitori Nemzeti park – Zabljak

 Eljött a reggel. A közös nappaliban több körös kávéfőzés és ívás után az esti kocsmába elautózunk, a reggeli elfogyasztására. Enyhén szólva bőséges reggelit vettünk magunkhoz, mintha csak éreztük volna ennek estig ki kell tartania.

Pókék voltak a navigátorok, ezt a napot otthon Ők tervezték. Az első utunk egy nagyon szép tóhoz vezetett ( a szépségét úgy dél körül egy hegyi magaslatról erősítettük meg). Szinte a tó parton egy egyenruhás őr állta utunkat, kiderült oda csak talp sarok és némi EUR megfizetése után mehetünk csak. Na ez egy autós csapatnak megalázó (nem az EUR, hanem a séta).

…itt derült ki, hogy ehhez a tóhoz kellett volna lesétálni

Forduló következett, és az eredeti nemzeti parki körút indulási pontjához igyekeztünk. A hatalom nálam volt. A navigátor Zita és Apa volt. Nekem rém könnyű helyzetem volt, mert az igazi, el nem véthető GPS pont a piros lapát volt Archie tetején, amit már Tuniszban is nagyon szerettem. Az út leírhatatlan. Hol az erdőben, hol különböző fennsíkokon vitt át. Természetesen földúton. Az autó és az út csodálatos volt. Időnként 3-4 km alatt 900-1000 méteres szint különbségeket teljesítettünk.

Az erdőkben gyönyörű tűlevelű fák és szinte mind egészséges. A rádió megszólalt, Zita kérdezte, mit szólunk egy kitérőhöz, amivel a folyó (Tara) partra le tudunk menni. Menjünk! Néhány km-re egy sebes folyású, szilák között zubogó folyópartra értünk. A víz kristálytiszta és hideg volt. Apa belemászott bokáig, mosakodott benne, sőt megkóstolta. Lelkesen üvöltötte, nagyon jó ízű, nem olyan mint a csapvíz. Fehér sziklák és kövek között robogott, mini vízeséseket képezve. Zita a folyóparton lepkéket háziasított. Lepkék kezére szálltak, majd elreptette Őket, de imádták visszaszálltak rá. Később már a hajára, sőt a szemüvege szélére. Jövőre ez lesz az új szemüvegkeret divat. Gyönyörű különböző lepkék szálldostak   a parton, én ennyit még nem láttam. Sütött a nap, csillogott a víz, mellettünk több száz méteres hegyek magaslottak és jól éreztük magunkat. Ember egy szál se. A látvány nem leírható, remélem a fotók valamit visszaadnak.

.

A parton azt locsogtuk, ez biztos rafting paradicsom. Igazunk lett, már mentünk el a parttól, amikor zajra lettünk figyelmesek, két csónak jött tele piros mellényes, bukósisakos örültekkel. Mások is hülyék másban, nem csak mi. Mint hatalommal rendelkező, csak az zavart, hogy a kanyargós úton a látványt  is befogadjam, na meg a kanyart se sokalljam el. Ja meg még egy, a nap és árnyék váltakozása. Időnként olyan érzésem volt, hogy folyamatosan villan a vaku, pedig Apa csak videózott.
Az eredeti terv szerint 2 kört terveztünk a Nemzeti Parkban. Az elsőt, úgy fél háromra teljesítettünk. Ennek megünneplésére egy csodálatos panorámájú teraszon megittuk az esedékes kávét, sört, ki mit ihatott. Na innen volt rálátásunk arra a tóra, amihez autóval nem engedtek. Fentről szebb volt szerintem és még gyalogolni sem kellett. Induláskor Zita feltette a szokásos értelmetlen kérdését, hogy teljesítjük-e a második kört? Válasz részünkről: naná. Az út végére már csak elhiszik, hogy minden marhaságban benne vagyunk. Hát ez talán még szebb lett. Az út nagyobb része egysávos aszfaltút volt, de ez az élményből nem vett el semmit. Ez is hegyi szerpentinen sikeredett.

 Nem mi lennénk, ha itt is egy kis kitérőt nem tettünk volna. A változatossá kedvéért ismét a folyópartra küzdöttük le magunkat. Itt aztán tényleg egy rafting paradicsom volt. Száz lépcsőn leballagtunk a partra, ahol volt egy vendéglátó egység, tele jó kedvű emberrel. A rendelés közben meghallották, hogy magyarul beszélünk.  Nagyon kedvesen odajött hozzánk néhány úr  és bemutatkoztunk. Kiderült Ők a rafting szerelmesei. A fiúk 4 hónapja Montenegróban dolgoznak és hétvégét pihenéssel töltik. Az OTP és a T-Mobil képviselői. Néhány perces locsogás egymás hülyeségének tisztelettel adózása után távoztunk, a száz lépcsőn felfelé. Na itt megállapítottam, a Lángnak van igaza, ez a lépcső megalázó, mert a tetején már elfogy a levegő.
Az út utolsó egyharmadát biztosan tudtuk, hogy egy igazi országút, egy látványút. Különböző hegyek oldalán kanyarogtunk, mindig azért mentünk fel, hogy le is jöjjünk. Apa szerint tisztességesen használtam az autót és nagyon élveztem. A völgyekben a semmi közepén emberek sátoroztak. Az autót az út mellett hagyták és számomra elképzelhetetlen módon, motyójukkal együtt gyalogosan lementek. De hol, és hogyan azokon a meredek lejtőkön nem tudom. Követtük a GPS-en a kijelölt utat, majd egy bal kanyar után egyszer csak egy határállomáson találtuk magunkat. Komoly elbizonytalanodás lett úrrá kis csapunkon. Miért van határállomás? Mi Montenegróban vagyunk és ott is megyünk tovább. Némi tanakodás után beálltunk a határállomásra. Más irány nem volt. Kedvesen fogadtak, megnézték a papírjainkat, rábólintottak a környezetvédelmi matricánkra. Csak az volt furcsa, hogy többször megkérdezték, mi tényleg be akarunk lépni Montenegróba? Nekünk egy problémánk volt csak, mi nem tudtuk, hogy nem vagyunk Montenegróban. Ha egyszer az összes határállomás adatait feldolgozzák Montenegróban, ki fog derülni, hogy mi kétszer léptünk be, de nem léptünk ki. Na de ezt a problémát oldják meg a hatóságok és a határokat kijelölő politikusok. Mi csak röhögtünk. ( Utólag úgy véljük valamikor átléptünk a zöldhatáron Boszniába, vagy valamelyik másik országba, talán Koszóvóba, Szerbiába? Régen ez egyszerű volt, úgy hívták Jugoszlávia.) A határ után egy csoda szakasz jött. Alagút, fél alagút, szerpentin persze a folyó miatt. Nem sokára áthajtottunk a duzzasztó hídján, aztán megint alagutak. Délután volt már jelentősen. A nap laposan sütött. Egy alagút behajtásnál (bal kanyarba volt) elvakultam, utolsó pillanatban satu fék, sikerült, nem rohantam neki a falnak. Másnap visszanéztük a videót, na az is elvakult, tök sötét volt a kép.

Pók előttünk kisorolt, nem tudtuk miért. Megálltunk és nevetve mutatták, hogy a hazafelé út egy éles balkanyar, ami egy alagút bejárata. Hihetetlen volt, de az alagút is elágazott. Élelmes navigátorainkat ez sem csapta be, eltévedés nélkül visszaértünk Zabljakba.
Én azért estére már nem igazán tudtam mi az egyenes. Tele élménnyel (utólag írom a beszámolót, és azóta már sok új kaland ért, már biztos kimarad egy sor dolog) nagyon boldogan és jókedvűen a haza felé úton megálltunk egy nemzeti étterembe és végre úgy 8 körül vacsoráztunk. Pók és én alkohol mentesen, de boldog fáradsággal ettünk és röhögtünk. A kissé kapatosabb párjainkat hazaszállítva, már a hazai pálinka minket is várt. A vacsoránál megállapítottuk bizony ide vissza kell jönni. Nem is gondoltuk, hogy ilyen közel Magyarországhoz a fekete hegyek között milyen élményeket lehet szerezni. Ez az ország mindent nyújt és még nem láttuk a Kotori öblöt. Ja és Zita szerint szépek az emberek, magasak kreol bőrűek és kedvesek.
A kifacsart utazók, este a szálláson a másnapot tervezte, ami során szembesültünk, hogy a terv tartásához korán kell indulnunk. Egy 8 órás indulást kialkudva tettük el magunkat másnapra.