3. nap: Albánia kezdete

Most szerda hajnal van, a szállodai szoba ágyszélén kuporogva ülök és írom a kis emlékeztetőnket. Itt a szállodákban az ágyon kívül egyéb berendezési tárgyat nem ismernek, vicces egy dolog. Még csend és béke van, az albánok és Apa is még alszik, csak a madarak, na meg én ébredtem fel.

Mintha éreztük volna, hogy nem akármilyen napnak nézünk elébe, korai indulást terveztünk. A reggeli kávék után Zita meglepte a kis csapatot jó ízű reggeli szendvicsekkel. Észre sem vettük, suttyomban előtte nap vásárolt és hazaival (hozott) együtt tálalta a reggelit. Akkor nem gondoltuk, de ez fontos volt, estig ki is tartott. 8 órakor a két autó elindult utasaival. Szerintem kifejezett jól nézünk ki, egy fehér Landi és fekete Mitsu, na meg négy őrült.
A kb. első száz km. a már látványban megszokott montenegrói fekete hegyek a Tara folyó mellett vezetett. Úgy fél tízig haladós is volt, vasárnap lévén nem ébredtek fel a montenegróiak. Később már egyre több autó zavarta utunkat. Szép és kellemes aszfalton, de természetesen szerpentinekkel tűzdelt. Apa volt a soros, Ő szelídítette kedvenc autóját. Rádión Zita szólt, hogy talált egy X. századi kolostort, „Betérhetünk?” Rajta

.

 Közel a remélt határhoz egy letérést megelőzően, egy koccanás miatt állnunk kellett. Szerencsére 10 perc után tovább mehettünk. Ez az albán határállomás, amit kinéztünk, picike volt, izgulunk, hogy egyáltalán nyitva lesz-e? Apa határozottan állította, otthon már utána érdeklődött és 24 órát nyitva van. Az útról letérve Vermos falú felé, na mert így hívtak a határállomást, kicsi keskeny off road-ra hajtottunk rá. Egymásra néztünk, biztos ez a határ? Ja, aznap mi navigáltunk. Jött egy 20 km sebesség korlátozó,  Apa mondja vedd elő az útleveleket. Én meg okoskodom, azért vegyem elő mert a 20 km-es tábla szerinted a határ? Itt kicsik a táblák és én nem láttam, hogy van egy másik is, ami a határ jelezte. A semmi közepén kiszélesedett az út, végén sorompóval és egy faházzal. Na ez tényleg a határ. Megálltunk, a faház ablakából kinéz egy fiatal csinos egyenruhás úr, akinek a feje láthatóan akkor került  ki a zuhany aló nyakában még a törölköző is. Láthatóan nem fogta fel, hogy itt két autó át akar menni, de én a kezébe nyomtam az iratokat. Némi várakozás után, már zselézett hajjal és törölköző nélkül hozta az iratainkat. Ő csak akkor fogta fel, hogy van még egy autó. Némi hezitálás után Pókék papírjaival is elvonult, de azt már pár perc után visszaadta, mehettünk. Egy bal kanyar után rögtön az Albán határállomáson voltunk. Kedves középkorú úr gyorsan elrendezte a belépést, na indulhatott a csapat.

Az út még az öreg off road-ot szokott társasságnak is meglepetést okozott. Viszonylag széles murvás, köves szerpentines út fogadott. Ott sem, de azóta sem értjük, hogy egy határállomást miért alakítottak ki egy ilyen út végén. A közismert szerencséje Apának, meg a jó információi megmentettek minket egy jelentős kényszerű kerülőtől. A táj és a környezet hihetetlenül gyönyörű volt, természetesen sziklák között utat törő folyó mellett haladt, egyik hegy oldalról a másikra átvezetve.

Időnként, egy-egy település mellett, sétáló albánokkal találkoztunk. A szembejövő emberek tiszták, szépen öltözöttek és fiatalok. A legkisebb lehetséges földterületen gazdálkodnak, állatot tartanak. Rengeteg a tehén, birka és kecske. Időnként olyan hegyi meredek lejtőkön is tehenek kódorogtak, amit én eddig nem láttam. Szegények soványak, de sokan vannak és természetesen mindig az út közepén.

.
…ezen először fel kellett mennünk

.

…na ilyenből sokat láttunk utunk során

Apa és Pók komolyan gépészkedtek az úton, hogy haladjunk is, de azért az úton maradjunk. Zitával mi csak kényelmesen navigáltunk, fotóztunk és rádióztunk. Kapkodtuk a fejünket, mert a látvány ami egy-egy kanyar után elénk tárult leírhatatlan. A fotók majd ízelítőt adnak, de csak kicsit. Nincs olyan fényképezőgép amivel a szintkülönbségeket  is be lehet fogni. Ide kell jönni, nekünk már a szürkeállományban meg van.

.

Az út első egyharmada rendben volt GPS-en, de volt egy szakasz, ami a térképek szerint úttal nem rendelkezett. Mindkét autóban a számítógépeken több térkép is van, egyik szerint arra számítottunk találunk egy összekötő utat a határtól vezető „főút” és a szállásunk között. Ennek az volt a jelentősége, hogy ha tényleg nincs, az egy plusz 100 km-es szakaszt jelentene. Zitával mi nem vagyunk könnyű nők, elhatároztuk, ha belehalunk is megtaláljuk. Az útról a leágazást gond nélkül megtaláltam. Néhány száz méter után az út eltért az általunk kijelölőtől. Rádión értekeztünk, fordulás. Visszamentünk az eltérő pontig, de más nem volt. Zita ötlete, forduljunk még egyszer és menjünk tovább, figyeljük hátha később irányba fordul az út. Ha csak egy út van nem érdemes letérni róla. Azt persze nem hozzá kell tennem, hogy az út keskeny, kis kövekből rakott oldalfala van, mint egy bob pálya és jelentős méretű kövek az alján. A könnyed fordulások, enyhén szólva nem egy íven történtek.

.

Fiúk küzdöttek, mi meg találgattunk és próbálkoztunk. Ez a szakaszt úgy 20 km-re taksáltam, ami az átlag 5-10 km-es sebességünkkel nem volt semmi. Reggel óta úton voltunk, se kávé, se kaja, csak az izgalom, és délután 4 óra volt, 33-35 fok. Az út tényleg irányba fordult és közeledtünk csiga lassúsággal a cél felé. Természetesen ismét elfogyott az út, egy porta bejárata előtt voltunk. Rádión kiabáltam, állj, fordulunk. Most Pókék törtek előre és keresték az utat. Utolértük Őket. Ketten négy felé próbáltuk a folytatást meglelni. Látni véltem egy útnak látszó csapást, mondtam Apának, próba. Pókéknak szóltam, várjanak még, hátha ez is zsákutca. Nem az volt, hanem az út folytatása. Rádió, gyertek. Ez még néhányszor előfordult, de mindig valamelyikünk megtalálta a helyes utat. Sikerélmény mellett egy kis probléma azért lett. Az úton a kövek, sziklák egyre nagyobbakká váltak. Apa emlékeztette autónkat, hogy már korábban is tudott lépcsőn járni, most is tegye meg. Aranyos, rendes egy szerkezet, főleg olyan biztos kézben, mint Apáé, lassan de biztonsággal teljesítettük a feladatot. Archie lassan, de méltóságteljesen jött utánunk.
Úgy 2 óra után bekeveredtünk egy faluba, ami már a szálláshelyre vivő út mellett volt. Na ahogy az aszfaltot elértük, nekem halvány gőzöm nem volt merre is kell menni. Zitát kértem, segíts, balra vagy jobbra? Szilárd úton és városokban én eltévedek. Válasz üvöltve: sikerült, sikerült, ja és balra kell fordulni. Hát ez jó mulatság férfi munka volt. Albánia is legyőzve, nagy a boldogság. Arról már nem is beszélve, hogy 15 km aszfalt és jön a szálloda, 4 csillaggal és a jóval. Így történt. Kis csapatunk elfoglalta a szálloda bárját, sörök és pálinkák között engedte ki a nap feszültségét. Kicsit kapatosan (reggeltől egy falatot nem ettünk, gyorsan hat az alkohol) a szálloda gyönyörű medencéjébe egy jót úsztunk. Némi otthoni problémák miatt muszáj volt internetet szerezni. Na ez igen problémás. Egy nagyon lassú mobil interneten keresztül sikerült a kommunikáció, csak az üzenő falra tellett, ami több mint félórát tartott. Kicsinosítva illatosan levonultunk az étterembe és farkas éhesen vártuk a vacsorát.
Egy angolul beszélő recepciós volt a segítségünkre. Zita és Apa pisztrángot kértek, akkor még nem sejtették mit kapnak. Pók meg én maradtunk a bevált marhahúsnál. Mi nem is csalódtunk. A pisztráng elkésztése kicsit különlegesre sikerült, lekváros mázban készült el. Jó röhögések közepette (a fintorok magukért beszéltek) telt el a vacsora. Az albán kávé viszont nagyon-nagyon finom.
A másnapi programunk sem kevés, ismerve már – akkor ezt gondoltuk, de még váratlan meglepetések értek – az albán körülményeket korai fél hetes reggeli után, 7 órára terveztük az indulást. Fáradtan, de boldogan tettük el magunkat.