4.nap: Valbona a győzelem

Bánatos vagyok, még mindig 3 nappal el maradtam. Most 14.-e hajnal van én még a 11-ei élményeket próbálom felidézni. Nincs időm erre, tele a napok. A fényképeket még át sem töltöttük. Csak hajnalban marad egy kis lehetőségem, ilyenkor még alszik a csapat.

 Az elegáns szálloda recepciósát megkértük este, hogy szervezzen  egy korai reggelit számunkra. Félhétkor már a csomagok az autókban. Történt egy kis malőr, a gyümölcs ital, sötét lila volt, én meg egy kicsit még kókadt. Úgy véltem ez a hosszú kávé, majd gond nélkül rátöltöttem a tejet. Érdekes állagú és színű folyadék lett. Na az ízét nem tudom, mert megkóstolni sem voltam hajlandó, miután megtudtam, hogy az alap áfonya szörp volt. Új pohár, most már tényleg kávé és tej. A csapat alapvetően őrült, de nem mazochista. A korai indulásnak az volt az oka, hogy fél tízkor indult a komp, úgy a szállodától 100 km lévő Komani helyiségből. Ezt akartuk elérni. Már volt tapasztalatunk az Albán útviszonyokról, úgy számoltuk ebből 60 km biztosan aszfalt, amíg elérjük Shkoder várost, onnan meg kb. 40 km a kompig. Az sejtettük, hogy hegyi szerpentin és nem tudtuk földút vagy aszfalt. Mivel előtte nap a fiúk hősiesen teljesítettek, a reggel Zitával ránk várt. Zita nem szokott vezetni, de most a hajnali indulás miatt segíteni akart Póknak. Pók ilyenkor még nyitott szemmel alszik több kávé ellenére is.
Elindultunk az első 25 km-t egy sávos aszfaltozott szerpentinen teljesítettük időre, hét óra pár percre Shkoder szélén voltunk. Na itt jött a meglepi. Utat építettek. Reggeli városi forgalom, köves útalap, hol az új, hol a régi feltöredezett aszfaltos szakasz, megtűzdelve a sávunkba álló locsoló autóval és egyéb nagy teherautókkal. Mi araszoltunk a percek meg rohantak, kezdtünk izgulni. A fiúk bújták a GPS-t lehet-e kerülni és rövidíteni. Találtak egy letérőt, nosza. A csapás a vasút egyik-másik oldalán haladt, kiderült az autók a vasúti síneket is bírják. Sajnos a kitérő nem igazi volt, csak egy zsákutca. Fordulás.
Mire elértük a Komaniba vezető utat kilenc óra elmúlt. A leágazást jelző táblán 32 km szerepelt. Zita ment elől, nyomta, ahogy tudta, időnként Archie a kanyarokba keményen bedőlt. (Ez nem üzemszerű működés) ( Pók utólag- a túlélő gyakorlat után – bevallotta, megkérdezte Zitát, nem lesz-e egy kicsit sok?) Már nem nagyon rádióztunk, mindkét autóban a majré lett az útitárs. Ez a komp azért volt fontos, mert az egyetlen lehetőség a Komani folyónak ezen a szakaszán eljutni Valbonába. Ha lekéssük, több száz km kerülővel juthatunk el, vagy kimarad. Na ilyen dolog szóba sem jöhet. Apa folyamatosan vigasztalt, hogy majd integetünk a kompnak, ha késik akkor majd dudálunk és villogunk, hogy várjon meg, és egyéb ilyen biztató mondatokkal vigasztalt. Út közben teljesen egyértelművé vált, hogy ezt a 32 km nem lehet 25 perc alatt teljesíteni. Azért ez egy visszafordítókkal tűzdelt hegyi kanyargós út volt, ugyan aszfalt, de ezt sok helyen megrágta a víz. Kanyarokban 30, az egyenesekben akár 65 km is elértük. Nálam reggel az optimizmus lett úrrá, és folyamatosan bíztam abban, hogy a komp késik és mi elérjük. Háromnegyed tíz után megérkeztünk. SIKER!!!!!!!! Beállhattunk a kompra várakozó sorba, ugyan utolsó két autóként, viszont kikötéskor mi lettünk az elsők. Zita kivörösödve, fülig érő szájjal pattant ki Archie-ból, teljesítettük. A fiúk őszintén megdicsértek minket. Kiderült, hogy a komp a folyót felduzzasztó gát másik oldaláról indul, nem is láttuk, nesze neked villogás dudálás.

 Zitával olyan jót futottunk, hogy még mi vártunk a kompra. A várakozás oka később kiderült. Egy néhány száz méteres hegyoldalon futó út végén, egy alagúthoz érkeztünk.

… a meséről még annyit, hogy a kompjegy árán túlmenően, ki kellett fizetni az alagút használati díjat is. Egyébként ennyit láttunk…

Ez volt az amelyik gáton átvitt. Ez egy sávos alagút itt nincs szembejövő forgalom. Meg kellett várni, míg a kompról minden autó kijött és akkor jöhettünk mi. A komp olyan folyón vitt el a végállomásig, amit nem tudok leírni. Igazi hegyi felduzzasztott folyó, aminek a két partját hegyek övezik. Na nem úgy, hogy még part is van. Nem. A hegy a folyóba végződik. Kezdetben még olyan széles volt, hogy akár 15 komp is elfért volna egymás mellé, de ahogy haladtunk előre, egyre keskenyebb és keskenyebb lett.

… a sziklabarlangban felismerni véltünk egy Szűz Mária szobrot

A hegyek úgy zárták körbe a folyót, hogy sokszor nem is lehetett látni, hogy balra, vagy jobbra fog elkanyarodni a víz. A komp olyan közel volt a parthoz, hogy szinte kézzel el lehetett érni a hegy falát. A nap sütött, pára alig, kicsit meleg volt és a látvány hihetetlen.

.
… a fiatalok

… már kezd szűkülni

Eddig is száz csodát láttam, de csak ezért az útért is érdemes volt eljönni ide. Rengeteget fotóztam, de a képek csak képek, ide el kellett jönni.

.

.

A komp egy óra után kötött ki. Úgy terveztük, hogy a célnál, ez egy Fierze nevű település, végre korán eszünk és úgy megyünk tovább Valbonába. Hát letettünk a tervünkről, mert itt nem volt semmi 3 düledező házon kívül. Irány Valbona. Néhány km után az út mellett találtunk egy szemre kedves kajáló helyett. Egy magmaradt hősi emlékmű szomszédságában a kert helyiségben ültünk le. Egy hallatlanul kedves pincér segített az éhség leküzdésében. Nem kevés és sokféle ételt rendeltünk. Mikor sorozatba hozta a tálakat, éreztük itt baj lesz. Az asztal már kicsi volt a tálaknak. Kedves pincérünk újabb tállal érkezett, melyről elmondta, ez az Ő falujának a specialitása és a vendégei vagyunk erre a fogásra. Hát jó nem volt, de a fiúk nem lelkesen, de tisztességgel megették. Az asztalnál ülve felfigyeltünk arra, hogy mintha dörögne, na így is volt. Vártuk a zivatart, nagyon fülledt volt a meleg. Nem jött. Elindultunk Valbonába. Hál Istennek közel volt, úgy 50 km. Békésen, jóllakottan poroszkáltunk a hegyi úton. Egyre sötétebb lett és nagyon dörgött. Kerestük a szállodánkat az otthoni GPS pont alapján, de nem leltük. Elővettük a papírokat tanakodtunk, néhány hihetetlenül szűk helyekre bementünk, visszafordultunk, és elkezdett esni az eső. Keresgélés közben az egyik szembelévő hegy tetejébe többször belecsapott a villám. Nagyon féltem, de én vezettem, nem volt éppen asztal ami alá bújhattam volna. Végre megtaláltuk a szállásunkat. Az eső változatlanul szakadt.
Egyszer korán és jó lakottan keveredtünk  szállásunkra. Mosakodás, pakolás, pálinka, sörivás, na ezt volt a nap további programja. Ja és ki ne felejtsem, az Albán törvények megismerése.

… egy kósza kísérlet a beszámoló elkészítésére. A nagy igyekezetnek egy „szigorú kronológiai leírás” kerekedett, amit – természetesen – rögtön le is szóltunk. Csóri másnap hajnalban elölről kezdte…

A teraszon az asztalon volt két könyv. Az egyik egy Albán történelem könyv, a másik egy Albán törvénykönyv. Pók az utóbbiba beleszeretett. Ha érdekes dolgot olvasott, megosztotta Velünk. Az érdeklődése olyan nagy volt, hogy mivel a vihar miatt áramszünet volt, még gyertyafénynél is falta az Albán törvényeket. (A lányok este egy 5 perces sétára tudtak rávenni minket és legalább kipróbálhattam – a nyugodni vágyók zaklatására – a keresőlámpát)