5. nap Valbona Peshkopi

Itt ülök az adriai kompon, már július 17-én vasárnap délután és az öt nappal ezelőtti élményeinket próbálom összeszedni. Számomra hihetetlen, de szinte ez már régen volt, annyi dolog történt minden nap, hogy ez már a múlt.

Valbonából az ország keleti hátára mellett haladtunk délre. Ez Koszovóval határos terület.
A szállodában  természetesen a szokásos omlettet (magyarul rántottát), vajat, mézet és lekvárt  kaptunk reggelire. Ez az omlett már rajtam kívül mindenkinek sok volt. Apa csak a vajas kenyerét ette és a kávéját itta. A reggelik nagyon fontossá váltak. Már tudtuk, ki tudja mikor jutunk újra kajához. A hegyről az előző napon már megcsodált úton jöttünk le, bár turista nem jár kétszer ugyanazon az úton, de ez olyan szép szakasz volt, hogy nekem nem fájt.

Irányt vettünk Peshkopi felé. Természetesen nem a rendes úton, hanem egy földúton. Kezdetben a megálmodott, nekünk tetsző off-roadon haladtunk.

Néhány km után az út egyre szélesebb lett, érezhetően már földgyalu járt rajta.

Egy kanyar után kiderült nem is olyan régen, mert ott álltak a hatalmas út építő gépek. Albánia is úgy üzemel, ahogy szerintem normálisan kellene a világon mindenhol működni. A nagy kanalas földtúró gép mögött megálltunk, a vezető észrevett minket és a legtermészetesebb dologként, félre állt. Szabaddá vált az út, mehettünk tovább. Később az út valamelyik oldalán már ment az úthenger, de a forgalom ment rajta, hol a saját, hol a leendő szembe sávban. Itt nem probléma az útépítés alatt a forgalom. Senkinek nem jut eszébe ezért kitiltani az autókat. Kiraknak egy táblát, hogy „ember ás” és mindenki figyel a másikra. Szintén néhány km múlva előttünk áll egy úthenger, meg egy furgon. Apa látja, hogy a motor áll, a vezető fekszik az első ülésen, lába a nyitott ajtó ablakában. Gondolta kikerüli, mert biztosan csak fáradt. De ahol állt az autó, előtte néhány méterre friss feketéllő aszfalt csík és jelentős kátrányszag. Én kiabálok, ne menj rá. Mondja jó. Állunk és várunk. Hátunk mögött Zita és Pók társalgásba keveredett egy úrral. Kiderült, az egyik útépítő mérnők, jelezte rögtön 10 percet kell várnunk. Már korábban leelőztük az autóját és az ország felségjel, nekünk új volt, talán RKS, de nem biztos. Zita Koszovóra voksolt, kiderült, nyert. A mérnök ember elmesélte, hogy 12 évig élt Ausztriában, ott is utat épített, de hazajött Koszovóba és amit megtanult, a hazájában kamatoztatja. Elmesélte, hogy már az élet könnyebb Koszovóban, van lehetőség normális életre, érdemes hozzájuk is elmenni kalandozni. Na majd legközelebb. Közben az úthenger ledöngölte az aszfaltot és mehettünk tovább.

Ja persze az aszfaltozó gép addig csak egy csíkot húzott és azt is lehetett kerülni a földúton. Hát kérem ezt így is lehet.

Nem túl magas hegyeken keresztül vitt az út, viszonylag kevés kanyarral, de szakaszonként több útépítéssel. Szól a rádió, dől belőle a zene. Néhány belekurtyogó szó, jelentős nevetések közepette. Zita minden második szava volt csak érhető a kacagás miatt. A nem igazán nagy figyelmet érdemlő utunkon „Pók rádió” szórakoztatott. Dőltünk a nevetéstől, már fájt az arcom. Ugyan később kiderült, hogy az igai zenei szerkesztő a Zita volt, de mi akkor a Póknak tulajdonítottuk a szórakoztatást. Fájó arcizmokkal megálltunk kávézni. Egy kellemes, szép teraszon – ilyenek épülnek Albániában sorra a betonút mellett – az ismét csoda minőségű albán kávét szürcsölgettük, amikor odalépett az asztalunkhoz három fiatal srác. (És most jön a vad albánok leírása) Az egyik kedvesen, angolul érdeklődött: kik vagyunk? honnan jöttünk? Ő elmesélte, hogy Londonban vendégmunkás, most jött haza a családjához. Mi dicsértük Albániát – méltán – ő meg örült. Néhány perc múlva a srác barátaival távozott a kávézóból, majd amikor elköszönt, náluk ez így szokás, megjegyezte, hogy a vendégei voltunk és rendezte a számlát. Mi nem akartunk hinni a fülünknek és a biztonság kedvéért távozáskor megkérdeztük: mivel tartozunk. Semmivel volt a válasz, az „english man” kifizette. Hát ez Albánia, ilyenek az albánok, ennyit az előítéletekről.
Szinte már számunkra természetesnek tűnő, csoda látványok fogadtak minden irányban. Az előző napi Komani folyó, vagy tó rendszer egy-egy oldalága erre a napra is jutott.

.

Albániában a régi időkben (Enver Hodzsa által jegyezett időszak) az egész országban bunkereket építették. Pontosabban, minden családnak kellett bunker építeni, olyan méretben, ahányan voltak. Ennek oka, hogy úgy vélte nagy vezér, hogy megtámadhatják az országot az ellenek és azt védeni köll. Így hát Albánia mára a leggazdagabb ország, ha a bunkerek számát nézzük (700 000). A bunkerek felszedése, szétszedése még többe kerül, mint elkészítésük, ezért ott maradtak.(Szerencse, hogy aknákat nem telepítettek és hagyták ebek harmincadjára) Egy domb oldalon ebből több is pompázott, de egy lélek sem volt körülötte. Oda gurultunk a bunkerek mellé a semmin keresztül és fotóztuk. Zita mindig a legbátrabb, Ő be is ment a bunkerba, de Neki könnyű, mert be is fér.

.

Délután 6 körül értünk Peshkopiba, itt nem volt előre foglalt szállodánk. Az első szálloda előtt megálltunk, hogy felmérjük mi várhat ránk. Már az első benyomás nagyon kellemes volt, tele virágokkal és fákkal beültetett terület, étteremmel bárral és a szállodával. Olyan korzó jellegű része volt a városkának. Olyan egyforma volt a dolog, hogy ahova először be mentünk az egy önálló étterem volt, de azonnal segítségünkre szaladt egy pincér, átkísért a szállodába és segített a recepcióssal kommunikálni. A szálloda halja egy igazi szocreál dizájn volt. Mielőtt üzletet kötöttünk volna, megnéztük a szobákat. Rendben volt a dolog és az ára is korrekt. Az autónknak is biztosítottak parkolót. Otthon az út tervezésekor szempont volt, hogy zárt parkolókba tudjuk  az utókat éjszakánként. Minden előzetes információ Albánia közbiztonságának hiányára hívta fel a figyelmét a kalandor utazóknak. Ekkor már, bennem felmerült, hogy a valóság nem erről szól. Itt az emberek rendesek, tisztességesek és eszükbe sem jut másnak kárt okozni. Sőt, kifejezetten azt akarják, hogy nekünk jó legyen.
Az este az étterem szaletlijében elköltött vacsorával zárult nekünk.

… a zöldövezet és az étterem

 Zitáék, mert ők még fiatalok, egy városnézéses sétára is beneveztek.