6. nap: Peshkopi Pogradec: a hadi út

 Ezeket, a beszámolókat már itthon írom. A kalandok olyan számban értek minket, hogy se esténként, se hajnalban már nem maradt időm, energiám a friss élményeket leírni. Már a hajón láttuk be, hogy ez a 11 nap arra sok volt, hogy csak ízelítőt kapjunk Albániából, de arra meg kevés, hogy valóban megismerjük. Elrontottuk a tervezést. Minden nap kétszerannyi utat terveztünk, mint amennyit szabadott volna. Kevés időnk maradt, hogy többször megálljunk, csodáljuk a világot, beszélgessünk, és a még többet vigyorogjunk. Reggeltől estig kocsiba ültünk és csak a rádión tudtunk ujjongani a látványnak, a kellemes meglepetéseknek és a sikereknek. Nem baj, remélem visszamegyünk.

 Reggel a kellemes környezetben, de csak az unott omlettet reggeliztük és indultunk Pogradecbe. Ez a város az Orchid tó partján a legnagyobb város. A tó Albánia keleti határán, az ország közepén fekszik. A tó másik oldala már Macedónia, a határ a tóban halad. A tóról Zita a rádión keresztül tájékoztatott, hogy „sekély” tó, úgy 280 méter mély.
Otthon Apa ezt a szakaszt földúton tervezte meg (… na ebbe a tervezésbe mindenkinek volt lehetősége beleszólni, de nem tették). Az út során szinte minden nap az otthon tervezett utat jártuk végig, nagyon kis módosításokkal. Így történt most is. Az út első szakaszán a „könnyen” járható egysávos hegyi földúton kapaszkodtunk a hegyek oldalain. A hatalom nálam volt, igyekeztem jól terelgetni a Mitsu-t. Az első naptól az volt a szokás, hogy a napi váltás során, ha Apa vezetett mi navigáltunk, Ha én, Zitáéké volt az irányítás. Nekem, mint vezetőnek, mindig könnyű helyzetem volt, a GPS számomra az Archie tetején pompázó piros lapát volt. Ezt mindig könnyű volt kiszúrni. Az első hegyi szakaszon lassan haladtunk, mert egy igazi hosszú kamion ment előttünk.

.

A felfelé menő kanyargós úton szájtátva néztük a kamiont. A vezetője milliméterre ismeri az autóját. A bal kanyarokban a jobb hátsó kereke a levegőben, pontosan a szakadék felett volt a semmiben.

Előzés szóba sem került, szépen araszolgattunk utána. Egy kanyar után a hegyoldalon egy bányát vettünk észre, előtte egy nagyobb tér, na láttuk, ott megelőzhetjük.

Az út enyhén szólva poros volt. Az előzés úgy zajlott, hogy Pók már előzésbe fogott, amikor az előtte menő személyautó kivágott elé, de még meg is ijedt, fékezett, de a Pók is, na meg a kamion is. Ebből akkora porfelleg lett, hogy az orromig sem láttam. Apa mondja, na menjél Te is. Mentem, nem kellett volna. A porban nem láttam semmit, de olyan érzésem volt, hogy jobb oldalon közel a kamion kereke, ezért elhúztam balra, de azt nem láttam mire. Hát egy kőrakás volt. Sikeresen áthajtottam rajta, égtelen hangok kíséretében. Mikor megálltunk utána, kiderült a gallyrács elől középen meghajlott, hát a kövek nagyot ütnek. Kis problémánkat követve folytattuk utunkat. Az út egy igazi, apró kövekkel kialakított út volt, olyan makadámféle. A baj annyi volt, hogy ezen, nehéz járművek jártak, így a két keréknyom között felgyűrődött az út. Ha nem a felgyűrődésen és az út szélén volt az autó két kereke, akkor a hasát húzta a köveken. Az átlag sebességem 8-12 km közöttire jött ki. De még így is sikerült egy-egy követ eltalálnom. Archie könnyebb helyzetben volt, keskenyebb nyomtávú és magasabb. A lassúságom miatt legalább Zita időnként kiszállhatott a kocsiból és cserkészhetett az erdőben.

Kicsivel tovább kiderült a nehéz járművek biztosan katonai szállító eszközök lehettek. Az út mellett egy völgyben igazi katonai tábor mellett mentünk el. Kedvesen integettek a katonák. Sajnos elmaradt a megállás, pedig Pók szerint, jó lett volna egy katonai kantinban inni a kávét. A tábor után ismét az erdőbe ment az út és meglepetésünkre a hegyoldalban több igazi katonai létesítmény ajtaját láttuk (Lőszerraktár? Bunker?). Nem mentünk be, pedig lehet, hogy több szintes Enver Hodzsa féle csoda maradványait láthattuk volna. Na de bátrak és nem hülyék vagyunk.
Rádióban boldog hangon jött a hír. Zita málnát talált az út mellett. Megálltunk, mi is kaptunk belőle. Nagyon finom édes volt és igazi málna ízű málna volt.

Fél háromra már a fáradságom jele volt, hogy Apa figyelmeztetése ellenére az út jobb oldalán lévő nagyobb kőre rámentem. Bántott, de már utólag nem tehettem semmit. Rájöttem elfáradtam, abban is, hogy az erdei úton hol ragyogó napsütés, vagy sötét árnyékos részek váltakoztak. Már úgy éreztem, nem látok semmit. Erre egy megoldás van, rádión szóltunk Zitáéknak, igyunk egy kávét. Megálltunk, elő a campingfőző, a kávéfőző és már készült is a kávé. Az időt Zita kihasználta, újabb adag málnát tálalt fel desszertnek.

A szortiment is nőtt, már szamócát is fellelt. Én nem szeretem, de Apa igen, azt mondta az is finom. Kis pihenő után róttuk tovább az általunk hadiútnak elkeresztelt szakaszt. Jelentősen kilátástalannak tűnt, hogy aszfaltot, vagy legalább egy kissé kevésbé köves utat találjunk, pedig az idő haladt. Ilyenkor Zita mindig talál egy rövidebb kerülő utat. Most is. Ezzel csak egy apró probléma volt, hogy az átvezető, úgy 50-80 méter hosszú út, nagyon lejtős, középen vízmosással és a vízmosásban sziklákkal színezett út. Ők belevágtak, de az első 10 méter után azt mondták, mi várjunk, mert ez kicsit problémás. Álltunk és vártunk, majd jön a hír, gyertek, de vigyázzatok. A lejtő tetején, amikor semmit nem láttunk, Apa kipattant a kocsiból és terepszemlét tartott. Én ültem és vártam. Lement úgy 30 métert, én az utat nem láttam csak Őt. A Tunéziában már kialakított technikával teljesítettem a dolgot. Ő araszolt hátrafelé, és felfelé nézte a kocsi kerekeit, hogy a vízmosást a sziklával mindig lábam közé tudjam venni. A lényeg kézzel és szemmel irányított, mint egy karmester. Ilyenkor mindig nagyon kis mozdulatokkal, nagy nyugalommal teszi a karmester mozdulatokat, ettől én teljes biztonságban érzem magam, tudom, ha azt csinálom, amit mutat, teljes lesz a siker. Ilyenkor egy baj van, hogy a nagyon lejtős úton nem szabad, hogy a kocsi megcsússzon, mert akkor elütöm Apát. De ez működik, én Benne, Ő bennem bízik. Leértünk, nagy gratulációt kaptunk. Én persze leszúrást, mert közben nem videóztam, és azért sem kaptam mentséget, hogy fejjel lefelé állva nem cseréltem elemet a kamerában, mert éppen lemerült. Mint kiderült, persze ilyenkor Zita teszi jól a dolgát, ugyanis a fotózásra hivatkozással kipattan a kocsiból és megörökíti Pók ügyességét.
A rövidítés izgalmas, de haszontalan volt, visszakerültünk az eredeti utunkra.
Egy óra múlva elértük az aszfaltot és Elbasan várostól Pogradec-ig már száguldhattunk.
Pontosabban csak száguldhattunk volna, de néhány száz méter után az út mellett megláttunk egy vas hidat (Már a helyi „méhesek” is kidobták) Állj! Menjünk, nézzük meg közelebbről. Hát itt kezdődtek a bajok.
A hidat borító deszkák állaga Zitát is alig bírták el, de Pók – gyermekkori álmától hajtva – ráment Archie-val, sőt vissza is jött rajta. Zita őrjöngött, de Pók megúszta. De ezt mi csak elbeszélésből tudjuk, ugyanis ez idő alatt egy teherautó elől próbáltunk kitérni az egysávos úton, tolatva. (Mama megint jól vizsgázott)
A szállásunk a tó partján volt, de a várostól 2 km-re. A szállodát nekünk építették. Kiderült az épülő szállodában csak néhány szoba készült el a vendégek fogadására. Ezekből kaptunk 2 szobát. Vadi új és gyönyörű volt, még a törölközök az eredeti csomagolásban voltak.

… a kilátásaink

 A beparkolásnál a Mitsu nagyon furcsa hangot adott. Kiderült a kőrakás miatt a bal első kerék a sárvédőbe beleért. Ez jobbra kanyarban érdekes hangot adott. A fiúknak reggel karbantartással kell indítani a napot. A tóparton elköltött kellemes vacsora után fáradtan feküdtünk le, de nagy sikerélménnyel és boldogan.

… a technika, ami igen jól vizsgázott.

Utóirat: megjegyzem, ez a nap nem volt semmi. Apa volt a navigátor és a fotós. Annyi fényképet csinált, amennyi a beszámolóban szerepel. Ennyit a folyamatos cikizésemről a dokumentáció elmaradásáért. (Csöndben megjegyzem, hogy az útról 6 órányi video készült…)