9. nap Az utolsó csoda Shengjin- Igalo, a Theth másik oldala

Már a második nap után Albániában, foglalkoztatott minket ez a nap. Tudtuk, hogy egy 320 km-es utat terveztünk, ami az Albán körülmények között gyilkos kihívás. Apa és Zita állandóan győzködte egymást, hogy menjünk végig, vagy rövidítsük le az utat. A dolog arról szólt, hogy az A pont – Shengjin és a B pont közé egy 170 km hosszúra taksált hegyi kerülőt terveztünk be. Ezt úgy hívják, hogy Rout the Theth. Minden valamire való off road-os leírásban ennek az útnak a szépségéről és kihívásáról olvasott mindenki. Természetesen Apával ketten, az öregek voksoltuk a rövidítést és Zita a kalandok nagy mestere és kitalálója, meg mindenáron rábeszélt, menjünk, ezt nem hagyhatjuk ki. Ők ketten kialkudták, hogy megyünk, de nagyon korai indulással. A szálloda teljes személyzete, rettentő kedves és segítő volt. Berendeltek reggel hat órára (fél nyolctól volt a hivatalos reggeli ideje) egy urat, aki elkészítette a reggelit. A biztonsági őrtől Zita kiudvarolt egy kávét. A komfort teljes volt, fél hétkor indulás.
A következő város ahonnan a hegyi út indult, az a Shkoder volt, amit már a komani komp-kirándulás miatt ismertünk és tudtuk, hogy az útépítés miatt tragikus a közlekedés. Bíztunk abban, hogy más irányból mehetünk és szombat lévén még alszanak az emberek. Forgalom ugyan volt, de gyorsan elértük a letérőnket.
Az út elején ismét a szokásos útépítésbe botlottunk. Ez némi szerencse is volt, mert első közel húsz km-en 25-30 km-es sebességet is elértünk.

.

A munkagépek dolgoztak, segítőkészen, ahogy már megszoktuk, a lánctalpas gépek miattunk félreálltak és engedtek utunkon. A jó minőségű út folyamatosan megszűnt, igazi egysávos köves hegyi úton haladtunk tovább. A sebességünk jelentősen mérséklődött, úgy 8-15 km közöttire. A környezet és a táj lenyűgöző volt. Folyamatosan kapaszkodtunk felfelé, miközben Apa küzdött a kövekkel, hogy haladjon is, de amennyire lehet, ne verje szét az autónkat.

… egy kis kényszerű megálló, ok a fotózásra. Zitát megcsípte egy méh, előkerült – hál’ Istennek először és utoljára – a gyógyszeres doboz.

Mi navigáltunk, ami Pókéknak komoly gondot okozott, mert Ők hátul jelentős port nyeltek utánunk. Lemaradtak, hogy számukra is élvezhető legyen ez az út. Elértük a felfelé vezető úton Theth falut.

.

Időnként a nem igazán széles úton a szembejövő teherautók, furgonok és terepjárók okoztak némi gondot. (Csak megjegyzem, hogy a helyiek széria kisbuszokkal, sima nyári gumikkal, 8-10 fővel megrakva, helyi járatokat üzemeltetnek. Alig tudtunk a nyomukban maradni …)  Persze ilyenkor figyelmeztettük az Archie lakóit is rádión. Az utolsó hágóra felvezető út elején technikai problémánk adódott.

.

.

A videokamera összes memóriája betelt. Megálltunk, elővettük a szokásos felszerelésünket és egy árnyékos helyen kávét főztünk. A kávézás alatt Apa a kameráról áttöltötte a winchesterre a felvételeket. A telt memória, persze azt jelentette, hogy a másolás hosszú időt vett igénybe. Negyedóra múlva Apa úgy döntött menjünk tovább. Az út közben történik az attrakció. A kezeim helyettesítették az asztalt, irány a csúcs. Néhány száz méter után a technika nem bírta a rázkódást, másolás megszakadt. Pókékat meggyőztük, menjenek előre, mi ismét megálltunk. A második kísérletre sikerült a kamera memóriáját biztonságos helyre átmásolni, indulhatott a lépcsőn-járás megörökítéssel.

.

 Szinte a teljes napi penzumot sikerült felvennünk. Megérte.
Lefelé araszoltunk már, ismét elől navigáltunk. Most nem voltam optimista, még 20 km hosszúra tettem a földutat, ami délután fél háromkor nem volt igazán biztató. Most bejött Apa szerencséje és aszfaltot fogtunk. Boldog üvöltéssel közöltem Zitával a rádión. Ez persze nem azt jelentette, hogy 100-200 méternél hosszabb egyenesek lettek voltak. Az út egysávos aszfalt csíkon kanyarokkal telve vezetett vissza a tengerszintjére. Az egész napi élmény csoda volt, bár ekkor Apa még nem fogta fel, csak az izomlázát érezte, szinte alig tudta a karját emelni.
Kiértünk a határhoz vezető útra, irány Montenegró. A határ előtt megálltunk tankolni, sok LEK maradt a zsebünkbe. Délután három óra múlt éhesek is voltunk. A határ előtti utolsó faluban megálltunk enni. Az étterembe szinte be sem léptünk, amikor elénk pördült egy 10-11 év körüli kisfiú. Büszke és gyönyörű angolsággal üdvözölt minket és mondta, segít nekünk a kommunikálásba a tulajdonossal. Ilyen segítségnek köszönhetően fejedelmi ételeket készítettek nekünk.  
Indultunk a határállomás felé és röhögtük, hogy csak murvás földúton lehet eljutni Albánia bármelyik határállomásához. Most is ledöngölt 2x2 sávos földút vezetet Hani Hot nevű határállomásra. Némi várakozás, de zökkenőmentes átlépés után Montenegróba folytattuk az utunkat. A feladat az volt, hogy még világosban eljussunk, a Kotori öböl éjszaki pontjára Igaloba. Ez még bizony még több mint száz km volt. Montenegró is a hegyeiről híres, tehát itt sem számíthattunk egyenes, haladós utakra.  
Elhagyva néhány nagyobb várost, az első ülésen ölemben egy igazi térképpel azon ötöltem merre rövidebb az út Igaloba. Már közeledtünk az este 7 órához. Kiszúrtam egy rövidítést a térképen, de akkor még nem figyeltem a szintkülönbségeket. A GPS-en megkerestem és hanyatt estem a látványtól. Az eddigi utakhoz képest is borzasztó szerpentint mutatott a térkép. Már ráhajtottunk az útra, amikor ezt a felfedezést tettem. Tudtam a fiúk a mai naptól már elfáradtak. Apától és Póktól elnézést kértem az újabb szerpentin miatt. Az volt gyanús, hogy az első visszafordító kanyarban, egy fehér négyzetben számok szerepeltek, pl. 29. A gyanú beigazolódott, ennyi visszafordító kanyar még előttünk volt.  ( A 20-dik után már az öngyilkosságot fontolgattam…) A látvány hihetetlen volt. A hegy tetejéről lehetett rálátni a Kotori öbölre. Minden egyes kanyarból más és más látvány volt. Természetesen mindez naplementében, aranyhíddal.

.

Nagyon jók voltunk, hogy utolsó élményként ezt még megkaptuk. A rádióban Zita közölte, Pók a szerpentinektől felébredt és diadalüvöltésekkel terelgeti Archie-t a hegyi úton. Már utólag sajnálom, hogy ilyen kevés időnk maradt ennek a természeti csodának az élvezetére. Gyorsan leértünk a partra, már elmúlt nyolc óra, de még az éjszaki oldalon körbe kellett autóznunk. Nehezített feladat volt, az esti tengerparti forgalom.
Végre 9 óra után már sötétben elérkeztünk Igalóba. Kerestük a szállodánkat. Iszonyú kevés információnk volt arra, hogy hol lehet. Sajnos ez a hegy és a tenger közötti szűk sávban fekszik, minden utca egyirányú. Ha egyszer elvétettük a lekanyarodást, azt csak 8 km-es körrel lehetett ismételten megközelíteni. A második körben elfogyott a kitartásom. Kiugrottam egy taxi állomásnál és a taxist meggyőztem, vigyen el a szállodánkhoz. Rögtön mondta 6 Euro alatt nem indul el, mondtam rendben csak menjünk. Akkor én már 60-at is adtam volna. Kis zegzugos utcákon, gyorsan elvitt a szállodánkhoz. Na ez volt az egyetlen, ami rossz választásnak bizonyult a szállodafoglalások között. Régi, lepukkadt, szoc. reál, kopott szálloda, utálatos recepcióssal, légkondi nélkül. Sebaj, még Zita is bedöntött a felejtésért 2 pálinkát. Kiröhögtük a nyomorunkat és elmentünk vacsorázni. Hajnalban indulnunk kell.