Dél-Amerika 2013

12. nap egy nem normális csapat 02. 07.

Reggel a kávé és a Zitától kapott pár falat szendvics után elindultunk a 370 km-re lévő Puyehue nemzeti parkba. (Chilében az ember reggel kinéz a palota ablakán minden irányban talál egy nemzeti parkot)- Végig rázattuk magunkat a földúton. Úgy egyébként ez szörnyű érzés, mint a kősivatagban. Az egymást különböző távolságokban keresztben követő recéken úgy rázkódik az autó, hogy az embernek még a lelke is kiesik, a felszerelésről nem beszélve. Nem hiába hívják az ilyen utakat mosódeszkának. Pókék fiatalok, Nekik csak a fogtömésük esik ki, de nekünk már a teljes fogsorunk. De hurrá, ez csak 20 km.. (Az autót azzal a feltétellel adták át, hogy csak az általuk átadott térképen szereplő utakon közlekedhetünk. Na ezek is szerepelnek rajta, így rájöttünk oda megyünk ahova akarunk.)

Az út több mint a fele a 5- ös úton Al Sur irányában volt. Itt lakoznak a Copec kutak,, de mi azért is (szükségből, gyorsan kellett a megállás) másiknál álltunk meg. Hát itt minden volt, például Malboro és Wi-Fi.

Korán elértük az utolsó 70 km-es szakaszhoz vezető leágazást a nemzeti parkba. A lekanyarodást követően néhány km-re megláttuk az Osorno vulkánt.

Csodaszép. Kanyar erre, kanyar arra, na még egy vulkán, aztán még egy.

 
Az idő eddig minket szeretett, süt a nap, és még nem láttunk, hál’ Istennek esőt. Na most jöttek a felhők, vulkánok elbújtak. A cél először Ensenada volt, amiről az hírlett, hogy egy lávával körülvett falú. (tényleg). Zita nem szereti a tömeget, azt mondta, menjünk tovább a Petrohue vízeséshez (12 km). Így tettünk, de a vízesést bámuló tömeg akkora volt, hogy még a parkolóba sem fértünk be. Tovább mentünk a nemzeti parkba a campingbe. Kiderült hely van, de a camping területén még a kocsiban sem lehet dohányozni. Visszafordultunk Ensenadaba és ránk bízták a camping keresését.

Az elsőbe mi bementünk. Első látásra nem volt szimpatikus, mert a magasságunk miatt csak a parkolóban táborozhattunk le. De minden volt, ami kellett, sőt canopy is. Ez egy kötélen folyó túlélő hülyeség. Kis csapatunk 3 tagja befizetett erre. Én voltam a fotós. Hát ez nem volt piskóta. A saját autóink felett az Osorno vulkán lábánál fákról fákra ugráltak, kötélen csúsztak és légtornász mutatványokat végeztek. Leírhatatlan. Talán a fotók érzékeltetnek valamit. Kimerülten, de boldogan érkezett le a fákról kis csapatunk.

(Az igaz előtte mindenki végrendelkezett).

(Mama elnézően hallgat róla, de én úgy kidekoráltam magamat az utolsó részen, hogy egész este ápolgattam – nyalogattam – sebeimet Mama hintőporos desodorja segítségével. Az összes buzi utánam fordult. Az önérzetemnek akkor is kellett, hogy vén fejjel benevezzek az egy-két generációval fiatalabbak közé. Nem biztos, hogy teljesen normális vagyok…)

A sportolók azonnal a tóba vetették magukat, én meg megfőztem a lecsót. Az induló vodka és a vacsorát kísérő bor megtette jótékony hatását, egy rövid videó nézést (mindenki látni szerette volna megörökített teljesítményét) követően elvonultunk aludni. Senkit nem kellett ringatni, a vízesés holnapra maradt.

DUBAI - 2011

Izrael 2006 június