Dél-Amerika 2013

Epilógus

Hát ezt elrontottuk.

A hiba a mi készülékünkben van.

Nem ismertük saját korlátainkat, sem fizikailag, sem lelkileg, sem alkalmazkodásban.

Életünkben nem campingeztünk, sem sátorral, sem lakóautóval. Soha nem utaztunk ősszel és télen, mi meleget kedvelő emberek vagyunk.

Pókékkal már életünkben kétszer utaztunk, de nem így és nem ilyen hosszú ideig. Korábbi alkalmakkor az utat megterveztük együtt. Most egymástól függetlenül párhuzamosan mindenki készített terveket, amiről kiderült tervet csak mi készítettünk, Zitáék pontokat jelöltek csak meg. A korábbi beszélgetésekkor én kértem, hogy egy héten egyszer fogjunk szállodát, ahol rendezni tudjuk sorainkat (mosás, rendezkedés, tér, meleg, stb.). Utólag visszagondolva igazából sem belegyező sem elutasító válasz erre nem kaptam, mindig csak annyit majd kiderül, hogy alakulnak a dolgaink. Több éves tapasztalatunk során már tudjuk, hogy az autós utazás során értelmetlen az, ha délelőtt indulunk útnak és este sötétedéskor állunk meg, mert nem marad idő a regenerálódásra. Ezt még ezen az úton megfejelte, hogy az esti helyszín fellelése késő este, azt jelentett, hogy ha még a főzés, ételkészítés újabb órákat vesz el, este 11-kor már csak az ájult ágykeresés maradt. Egész napos autózás után a hideg időben, nagykabátban a camping székeken vacsorázni nem felemelő, arról már nem is beszélve, hogy az autóban az isten hidege kilelt. Reggel úgy ébredni, hogy a kezét sincs kedve az embernek kidugni a hálózsákból, mert látni a saját leheletét, szintén nem az élmények közé tartozik.

Az első hét az autó miatt számunkra komoly nehézséget jelentett. Alkalmazkodtunk, amiben Apa járt az élen a Dodge-t megtanulta. Indulás pillanatától kezdve minden arról szólt, mielőbb érjük el Ushuaia-t, majd mikor onnan elindultunk, igyekezzünk az Atacamaba. Én már az első héten értetlenül álltam a rohanás előtt, ebből néhány vita támadt. Megkaptuk az másik autót, ezt már én is tudtam vezetni, a feszültségem oldódott. Apával megbeszéltük, otthon ezt az utat négyesbe terveztük, úgy is fejezzük be. Nincs szükségünk vitákra, mi beállunk másik autóként és követjük Zita útmutatásait. Néhány nap alatt tudomásul vettük, hogy reggel kapunk egy pontot, azt bekopácsoljuk a gps-be és indul nap. Szintén egy két nap után már azt is tudtuk, valamikor megszólal a rádió: mit szóltok egy kis kitérőhöz, válaszunk mindig az volt: rajta. Később kiderült, az indulást követően útközben került sor arra, hogy Zita olvassa az aznapi utunkba eső érdekességeket a Michelin és a magyar Argentin útikönyvből, illetve Chilében az ott kapott Copec tájékoztatóból. Én itthon készültem, de mindezt egy Pen drive-on vittem. Útközben a másik gépet elindítani a Pen-t behívni azért nem volt időm, mert ha kérdés volt, a válasz megkeresésére már türelmet nem kaptam. Feladtam. Számunkra nem jelentett terhet akár napi 720 km sem, vagy szerpentines hegyi út. Egy dolgot nagyon rosszul mértünk fel. Nem tudtuk, hogy fizikailag olyan nagy megterhelést jelent számunkra a hideg, a WC és a fürdőszoba hiánya. Apa a hidegben is a hideg vizes lepukkant és koszos zuhanyozókat is tűrte, csak a még ennél is lehetetlenebb körülményeknél sokallt be. Én sajnos képtelen voltam a természet lágy ölén a vegetatív szükségleteimet kielégíteni. Ebbe belerokkantam.

Az út második hetében egy este egy (ez volt az első, volt több is) beszélgetésben már elmondtam, hogy a körülmények, a hajtás nekem komoly gondokat okoznak. Sajnálom, hogy nem tudok beszámolókat írni, elvesznek az élmények is, csak a körülmények legyűrésére marad energiám. Sajnos nem találtam értő füleket.

Apa is csitítgatott, együtt indultunk együtt fejezzük be. Jól teljesítettük a feladatokat, mindig erősítettük egymást, ketten évtizedek óta segítjük egymást, de a kettőnk között meglévő harmónia nélkül nem csináltuk volna végig. A napok legszebb pillanatai a kocsiban töltött órák voltak, ilyenkor tényleg élményeket éltünk át.
Ez az út kalandokat nem hozott. Itt végig számozott kitáblázott utakon haladtunk. Egyik országban sem lehetett letérni, másik utat választani, esetleges meglepetésekkel. Itt minden föld valakié. Az út mentén sok tízezer km hosszú kerítések és azon kapuk vannak. A sivatagtól a déli csücsökig. A kaland annyi, hogy nincs térerő a telefonon, de mindig van az úton forgalom, mindig találkozik valakivel az ember. A kaland másik fele, hogy poros, karbantartástól és szolgáltatástól mentes campingek budijaival és zuhanyozónak nevezett romhalmazával kellett megküzdeni. A lakóautó, iszonyú pici. A két ágy egymás fölött van. Én, aki a felső ágyon aludtam, csak Apa megtaposásával tudtam helyet változtatni, nagyon zavart. (Fordítva is lehetett volna, de a helyzet ugyanez lett volna, de ő még a fejét sem tudta volna felemelni). Esőben, szélben, hidegben a lakóautóban élni nem lehet, csak az ágyon, a bezártság érzés szörnyű.
Az időjárás és a körülmények miatt fizikailag komolyan elfáradtunk. Ennek lett a következménye, hogy az utolsó 9 napon mi minden este egy szállodát foglaltunk magunknak. Muszáj volt, a fáradtság már az alkalmazkodó képességünket is kikezdte. Már nem tudtuk kezelni Zita hangulat és érzelmi csapongásait, megbántani meg semmilyen módon nem akartuk. Az út végén már nem tudtam egy néhány alkalommal kontrollálni a szavaimat. Ha az Ő véleményével szemben másképp láttam valamit, az Ő sértésnek vette, pedig csak más véleményem volt az ételről, a környezetről, vagy bármiről, de nem akartam a véleményemet elfogadtatni, csak úgy elmondtam. Már beszélgetni is féltem. Nem vagyok ilyen, de egy nyaraláskor nem gondoltam, hogy ilyen önkontrollal kell élnem. De ez volt a legnagyobb bűnöm is. Már az elején nem a békét, hanem a közös utazását kellett volna szem előtt tartanom.

Ez a két ország nem lesz a kedven utazási célunk. A klíma nem a mi világunk. A körülmények általában nem tudom milyenek. Meggyőződésem, hogy választhattunk volna kellemesebb körülményeket, ha nem az, az első szempont, hogy minden emberlakta vidéktől távol, esti sötétedéskor utolsó pillanatban verjünk tanyát. Ha nem kerüljük a városokat, mert azok turista központok. Egy biztos, előzetes foglalásoktól mentesen, amikor eldöntöttük Apával, hogy szükségünk van emberi körülményekre, mindenhol találtunk megfizethető és normális szállodát, motel, cabanast.

Ilyen hosszú időre mi nem vagyunk alkalmasak egy utazásra, másokkal biztosan nem.

Chile jellemzéséről egy pár mondat. Az országot szinte ketté lehetne vízszintesen vágni. A borvidéktől északra (Santiagótól délre úgy 200 km). Északon az ipar, a gazdaság, a bányászat a meghatározó. Itt a sivatag kietlensége (én imádom) mellett a bányászat az elsődleges. Ezt szolgálja minden, az úton a kamionok az elsők, mert ők biztosítják a szállítást és így a termelést.
A távolságok egy magyar fejjel felfoghatatlanok. Itt 500 km egy ugrás. A városokban szolgáltatások vannak, de nem szépek, célszerűek. Délen a természet az úr. Egyrészt a fjordok miatt, a közlekedés csak hajóval kiegészítve lehetséges. Itt egy távolságot csak repülővel, vagy kompok segítségével lehet teljesíteni. A természet szélsőséges kihívásai miatt itt is ritkán vannak települések. Ennek a vidéknek az északi része, az úgynevezett Tó vidék, kifejezetten turista célpont, itt így minden elérhető, amit európai ésszel is turistaszolgáltatásnak hívunk. Ettől délre már a ritka települések miatt, csak a központokban található üzlet, szállás, étterem és egyéb megalázó földi szolgáltatás. Chile és Argentína itthoni feltérképezése során már szembesültünk azzal, hogy az interneten nehezen és lassan érhetők el a honlapok. Ez ott még inkább igaz. Ugyan sok helyen van ingyenes Wi-Fi, de lassan és szakadozva használható. Talán ez is a magyarázata annak, hogy az internet nem nyújt segítséget a szolgáltatások felderítésében. A gps, a Google térkép szolgáltatása minimális, miközben a helyszínen kiderül, van camping, bank automata, szálloda, motel, üzlet és minden. A különböző hajók, kompok menetrendje nem hogy az internetes honlaphoz képest, de az ott élő emberek információjához képest is teljesen más. A jó benne, hogy minden elérhető annak ellenére, hogy az előzetes információk ezzel ellenkezőek. Nem igaz, hogy délen nincs üzemanyag, nem igaz, hogy többszörösébe kerül, nem igaz, hogy nincs bank automata, stb.. A biztonság kiváló. A rendőri ellenőrző pontok gyakoriak, de a rendőrség elsősorban szolgál és segít, figyelmes, tájékoztat, udvarias és nem vegzál, de mindig jelen van. Argentínában is ez igaz. A közlekedés érdekes. Mások a jelzések, a táblák nehéz eligazodni. De a vezetők békések, nem hajtanak gyorsan, nem dudálnak, nem türelmetlenek, figyelnek egymásra. Egy két szembevillantáson kívül az sem okoz problémát, ha az egyirányú utcában szembe mész, ha hely van, kikerüljük egymást. 9 hét alatt ilyen sok kilométerrel a hátunk mögött nem láttunk balesetet egyik országban sem.

Argentína nem a tangó és a marhahús országa. Ez csak Buenos Aires-re jellemző. Rengeteg természeti szépség, rengeteg művelt föld, sok-sok állat és nagyon békés élet jellemző rá. A marhahúst tényleg szeretik, eszik, főleg a nyitott grillsütő helyeken készült és a családi környezetben készített és fogyasztott húst. Itt az étel készítése is egy közösségi, családi tevékenység. Minden városban, út mellet betonból készült sütő helyek százait, ezreit láttuk. Argentína hatalmas. A távolságok szinte teljesíthetetlenek. Nagy a belföldi turizmus. Itt és Chilében is a kis Daewoo és Chevrolett személyautók úgy közlekednek a rázó pados köves úton, mintha aszfalt lenne. Ebben az országban sem igaz, hogy nincs szolgáltatás, ugyanúgy van üzemanyag, bankautomata és minden fizethető dollárban és euróban. A számlák alján az argentin peso mellett ott van a dollár és az eurós ár. Nagyon korrekten váltják a pesot. Természetesen a nagyvárosokban a nepperek is jelen vannak, de hol nincsenek? (pl.: Chilében) Itt is teljes a biztonság. A rendőri jelenlét folyamatos. Ha a klimatikus viszonyokat félrerakom, ezek élhető országok.

A legnagyobb bajom az, ami az első két hétben megfogalmazódott bennem. Ebből az útból, jó, ha kéthétnyi maradandó élményem maradt. Az utolsó 3 hétben Apa még a kamerát sem vette elő, én meg csak ritkán fényképeztem.

Több évtizede megfogalmazódott bennem az a kérdés, hogy egy családban ugyanazon anyagi, kulturális és szociális körülmények között felnövő testvérek mitől különböznek annyira. Választ nem tudok rá, maximum annyit, hogy ettől olyan változatos a világ. De ez jutott eszembe az utazás kapcsán, hogy 4 ember centire ugyanazon az úton, ugyanolyan körülmények között egy idegen világban utazik, és mégis teljesen mást lát meg, ugyanabban mást vesz észre, más következtetésre jut.

Remélem Pókékkal adódik arra lehetőségünk, hogy ezt az utazást végig beszéljük egymással. Szeretnék egy dolgot megtudni, hogy a mi problémáink az Ő utazásukat nem hátráltatta. A beszámolóik ezt tükrözik és reménykedem, hogy tényleg így is van.

Most úgy érkeztünk haza, hogy nagyon vártuk az otthont és eszünkbe sem jutott azt mondani, na, visszafordulunk?

Apa szavai mindent egy mondatban összefoglalnak: Nincs arányban a ráfordítás (nem pénz!!!) a szerzett élményekkel.

DUBAI - 2011

Izrael 2006 június