Dél-Amerika 2013

24. nap: a szelek és az autó napja 02. 19.

Na ezt már másodszor kezdem el. A technikánk egy kicsit darabos. Az eepc-én készítem a naplót, de a pen-re mentem, hogy bármikor legyen lehetőség elküldeni. A fényképeket is a pen-re mentjük. Hát az most nincs itt. Pedig mindig az, az idő, hogy a fényképeket konvertáljuk, együtt megzsűrizzük, és a szövegbe beillesszem. Délelőtt elkezdtem a beszámolót, de nem tudtam befejezni. Most a Punta Arenas - Porvenír közötti kompon ülök, de a pen-t elvitte magával Apa. (Ő most délutáni sziesztát tart, a kompon nem kell kiszállni az autóból, így most lefeküdt aludni). A tegnapi viharos szél után szinte hihetetlen, de épp a Magellán szorost szeli át a hajó, szinte szélcsendbe. Kellemesen mozog a hajó és egy asztal is van a fotel előtt, ideális hely a komputer billentyűink ütögetésére.

Talán 3 hét után végre adódik egy kis időm arra, hogy az élmények forgataga mellett, egy kis filozofálgatásba fogjak.

Először is erről a világról Európában csak sémák ismertek, már Magyarországról nem is beszélve. Indulás előtt rengeteg információt szedtünk össze mind a négyen. Ettől függetlenül, úgy vágtunk ebbe a kalandba, hogy semmit előre nem terveztünk meg, percre pontosan. Jól tettük. Több ország utazóinak leírásai és blogjai is csak irányokat adtak. Pontos térképekkel rendelkezünk (ezek tényleg korrektek), de minden más információ (otthoni, és netes) esetleges. De annyira, hogy az itt élő emberek, időnként olyan információkat mondanak, aminek az ellenkezője igaz. (Ez a komp, amin ülünk, állítólag csak előzetes foglalással érhet el, mondták kamionosok előző este) Az előzetes információból egy igaz volt. Mindkét ország gyönyörű, szélsőséges időjárással, érdekes állat és növényvilággal. Az itt élők –szerintem a chilei és az argentinok között nincs lényeges különbség – élik a saját életűket, tudomásul vették a turistákat, de mindaddig nem érdekli őket, amíg a turista, az idegen nem fordul hozzájuk. Nekem olyan benyomásom van, elég a saját környezetük, más nem érdekli Őket. Még az is lehet, igazuk van, de én a dél-amerikai életről azt hittem, nagyon nyitott. A különbség a 2 ország között egzisztenciális, Argentína gazdagabb, Chile a szabályozottabb.

Már otthon is éreztem, a célok megjelölésekor, hogy ez 9 hét szűk lesz, ahhoz, amit kitűztünk. Most 3 hét után, már biztos vagyok benne. Annyi új, soha nem látott természeti képződménnyel, jelenséggel találkozunk nap, mint nap, hogy a fele el fog veszni, mert nincs idő arra, hogy feldolgozzam. Ezt nagyon sajnálom. Igazából végigrohantuk Chilét 2 és fél hét alatt Santiagótól délre. Ha két-három nap múlva ülök le a beszámolót megírni, már összefolyik hol indult, és végződött a nap. Egy kicsit reménykedem abban, hogy ha holnap a nagy célt elérjük (Ushuaia) egy kicsit a tempót lazítjuk. Tudomásul kell venni azt is – erre otthon nem gondoltam – de a hideg, és az erős szél fizikailag is elfáraszt. Ennek a legbiztosabb jele, hogy 11 kor lefekszünk, én 7 előtt magamtól nem is nagyon ébredek fel.

Pókékkal zseniális az együtt utazás. Azt merem mondani, hogy kölcsönösen figyelünk egymásra. Zita egy külön egyéniség. Pörög, fut, ujjong, csodál és fotózik. Ő egy hangulat lény, ezt tudomásul vettük, elfogadtuk. Már nem csodálkozom azokon a hangulati váltásokon, amikor pörögve ügyet intéz, azt is, amit én is el tudnék intézni és átmenet nélkül akkor sem, amit viszont nem tudok nyelvi nehézség miatt. Egy dolgot volt kicsit nehezebben tudtam el fogadni, és megszokni, hogy az esetlegesség olyan mértékű, hogy a másnapról sincs halvány fogalmam. De már működik, előző este, de gyakrabban reggel kialakul az esti cél. Miután már nem lep meg, hogy ezt is, napközben változtatjuk, csak egy módon lehet ezt abszolválni, hogy Ők mennek elől, mi vagyunk a kővetők. Mióta én is vezethetek, már nem zavar, sőt kényelmes. A közös főzések és vacsorák, a napközi út menti kávézások, az állandó rádiózás a sava borsa az útnak. Ezekből is jó lenne egy kicsivel több, az élményekről beszélni, megosztani, de rohanunk mindig. (a rend kedvéért február 1. este 7-től 20-án délig a megtett km 4897) Egy hete szinte minden nap mondom, jó lenne egy délutáni alvás, de belátom ez Zítánál, időpocsékolás lenne, majd otthon alszunk.

A reggeli ébredés és szokásos program azzal kezdődött, hogy a Torres del Paine egyik hegye a „kristályokból álló” (erről elolvasta Pók nekünk a részletes ismertetőt a parkba a szélvihar előtt) a felkelő napban kigyulladt. Na nem szó szerint, de olyan színe volt és formája, mint több vörös kicsavart rúzsnak. Az autó ablakának a visszatükröződésén vettem észre, de kiszállni már nem tudtam, mert Zita indián üvöltéssel egy szál trikóban, a 2 fokban jelezte, azonnal nézzünk ki. Látvány lenyűgöző volt.

.

A Torres del Paine-ból kivezető szakaszon Apának szélen kívül a szembesütő nappal is meg kellett küzdenie. Neki nem, de nekem nagy élvezetet okozott a hajnali fény a különleges tájon.

.

.

Az út első harmadában egy bal kanyar után, találtunk egy piros Mitsu-t, gazdája, mint később kiderült már másfélórája diderget az autója mellett. Sikerült a kuplungját teljesen leégetnie, az autó az útszélére sodródott. Közelről már a szaga is érezhető volt, pedig már másfélórája állt az út szélén. Minden autó a parkba befelé ment, mi voltunk az egyetlenek, akik kifelé.  Pók és Zita felajánlotta a segítséget, na nem a vontatást, hanem harmadik utasként a közel 60 km-re lévő Puerto Natalesbe szállítását a vezetőnek. A földút végétől a szél ismét feltámadt, ez a küzdelem kifejezetten már utálatos, arról már nem beszélve, hogy nagyon hideg. Puerto Natalest egy rövid tankolás és búcsúzkodás után elhagytuk. Irány Arenas. Az út melletti tájékoztató táblán az szerepelt: Ruta del fin del mundo: Út a világ végére. Na idetartunk.

Most Apa kapaszkodott a kormánykerékbe. Olyan széllökésekkel tarkított viharos szél fújt, hogy küzdenie kellett rendesen. A szokásoknak meglelően, Zita szólt a rádióba, mi van, ha teszünk egy kitérőt, és pingvineket nézünk a lagúnák között. Válasz, menjünk. Ez rögtön földúttá vált, de szél iszonytatóan erős volt. Apa küzdött, a port nyeltük és látni nem igazán lehetett semmit. Pók veszettül nyomta, ha Zita sasszemű lenne, sem fedezte volna fel a pingvineket.

Egy idő után a fiúknak elege lett és a kibírhatatlan szélbe megálltunk kávézni és teázni.  Az autó üléséről azért nem tudtam kiszállni, mert a széllel szemben nem volt erőm az ajtót kinyitni. A kávéfőzéshez a palotába kellett menni, a bejárati ajtót tartottam, de a szél volt az erősebb, rávágott a baloldalon lévő pótkerékre az ajtóval. Ezt kővetően 2 személyessé váltak az események, egy tartotta az épp esedékes ajtót a másik, meg használta. Zita megfőzte az itt szokásos mate teát. Első nap a szükséges eszközöket is megvették hozzá. Erről az, hírlik, hogy a fáradságot és az álmosságot oldja. Az íze rettenetes, hatása semmi.

Az autó mindig okoz nekünk gondot. Az előző éjszaka a fagyhaláltól csak a hálózsák mentett meg, mert a belső akkumulátorok letérdeltek, fűtés nem volt, mivel 220 sem. Punta Arenas az utolsó város, ahol a bérbeadónak még van szerelője. Kaptunk egy listát, gondoltuk az arenas-i címre elmegyünk és megjavítják, kicserélik. Közel 2 óra kódorgás után,  végre kiderült, hogy a megadott címen azért nem találunk szerelőt, mert eladta a műhelyét. Na azonnal telefon Ruth-nak, aki kedvesen elmondta, hogy igen már más a szerelőjük. Na ezt a tájékoztatón nem volt érkezésük kijavítani. Némi félreértés után, Pók türelmével végre megtaláltuk a szerelőt. 5 órakor már ott voltunk, egy félóra múlva kiderült, nincs alkatész 1 órát várnunk kell. Kihasználtuk az időt és elmentünk gázpalackért Zitáéknak. Hát ennek a keresése ürügyén bejártuk Punta Arenást. Mi Apával jól jártunk, mert a lakórészükben utaztunk, nagy kényelembe (az utcán állva és várva a szerelést nagyon hideg lett volna). Egy kicsit előbb értünk vissza, a szerelő meg egy kicsit tovább szerelte, így még fagyoskodtunk egy félórát az utcán. Ezt kihasználva, elrohantam egy üzletbe Zitával és végre vettem egy akkora lábast, amiben már 4 főre is lehet főzni (a lecsót két részre bontva lehetett csak megfőzni).

Kész lett az autó, amiről kiderült nem az akkumulátor merült le, hanem a Villaricában történt átszereléskor, a csatlakozókat barmolták össze és nem kapott töltést.

A várostól 11 km-re találtunk egy campinget, ahol azonnal elindítottuk a paprikás krumpli gyártást. Egy nagyon aranyos kutya segített. (Jut eszembe, mindkét országban rengeteg a kutya, úgy tűnik a szaporodásuk ellen, nem tesznek semmit, sok a kóbor kutya, de nem bántják az ebeket). Tűz mellett, kemény belső melegítések kíséretében vacsoráztunk.

.

.

Ui: a tegnapi homok, kő és víz borzalomról most találtam meg a képeket.

DUBAI - 2011

Izrael 2006 június