Dél-Amerika 2013 |
|||
53. nap Pihenünk 03.20.Reggel nem kapkodtuk el az indulást, hiszen 2-re beszéltük meg a találkozót. A szálloda belső udvarán a reggeli után békésen néztünk ki hülyén a fejünkből. Jó volt az öreges nap inditás. Összepakoltuk a motyónkat, rendet csináltunk a palotánkban és 11 órakor elindultunk. Nem volt a távolság nagy (160 km), amiből 40 km földút. Mi már nem változunk, ha időre beszélünk meg valamit, oda is érünk. És kellett is a korai indulás. A főuton a forgalmat leállították. Egy széles (bányagépeket, és kisházakat szállító) konvoj miatt, ami szembejött, letereltek az út szélére és jó kis dugó alakult ki. Ennek ellenére a találkozó helyre érkeztünk háromnegyedkettőre. Ettünk néhány chilei szendvicset és várakoztunk. Felderítettük a hajót, ami a pingvinek szigetére visz. Vártunk. 3 óra semmi. Negyednégy semmi. Se telefon se sms. A szezon vége miatt a hajó csak akkor indult el, ha legalább 10 ember összejött. Már amikor mi megérkeztünk, voltak turisták akik ezt várták, de nem jött össze a létszám. Negyednégykor minket is nagyon invitáltak, de mondtuk, ha már megbeszéltük, ilyet nem teszünk, hogy a társaink nélkül elmegyünk, pedig jelezték, az nap nem valószinű, hogy lesz több hajó. Félnégykor egy kicsit türelmetlen lettem küldtem egy sms-t, hogy merre járnak Pókék. A sms-t követően megszólalt a telefon, Zita jelezte egy kicsit elhomokozták az időt, kb. még másfél óra mire odaérnek. Apa mondta, sajnálja, de akkor mi már nem várunk, elmegyünk La Serénába. Így lett. A város tengerpartján találtunk egy cabanast. A terasz az óceánra néz, halljuk a zenéjét, két szintes, minden kényelmet biztosít és még az autóval is be tudtunk állni. Természetesen este elmentünk kb. 100 méterre lévő étterembe vacsorázni. A nap két élményt hozott. Egyrészt a békét, másrészt a csalódottságot. A kalandok első percétől kezdve kiderült, ez nem egy közösen tervezett és végrehajtott kaland lesz. Nekünk nehezen indult a dolog az autóval kapcsolatos száz probléma miatt. Az első napokban még én is azt gondoltam az otthoni felkészüléssel közösen tudunk tervezni és kitalálni a túrát. Egy hét után én beláttam, ennek nincs értelme, mert konfliktusokat hoz. Apával megbeszéltük, teljesen elfogadjuk Zita elképzeléseit és mi partnerként mindenbe részt veszünk. Többször elmondta, hogy Ő csak a holnapot látja, nem tud az egészben gondolkodni, tiszteletbe tartottuk és elfogadtuk. Én más vagyok, én az egészet látom, ezért nem értettem, de tettem a rohanást Ushuaiaból északra. Mindig jeleztem, miért rohanunk, sok az időnk. Zita mindig elmondta én rosszul számolok a távolság nem annyi, nem tudom az Ő pontjait. Lehet. A vége ettől függetlenül üres járat lett, amit sajnálok. Olyan tempót diktáltunk magunknak és mentünk el dolgok mellett, amiért kár. Két országból izelítőt szedni, nem csak a vadregényes tájból, de a városokból is lehet. A kettő együtt adja meg annak a lehetőségét, hogy egy képet alakítsunk ki az országokról. Sajnos ennyi idő alatt sem értettem meg azt, hogy miért kell kerülni tűzzel-vassal a turista paradicsomokat. Sajnos szintén nem fogtam fel, hogy a kalandokat csak szenvedések árán lehet teljesíteni. Valószínű Apával bennünk van a hiba. Belefáradtunk a nyolc héten át való alkalmazkodásba, a korunk és az igényeinktől nagyon távollévő körülményekbe. Nagy hibát követtünk el azzal, hogy a konfliktus kerülése miatt, nem szóltunk bele az uticélba, erőszakosabban. Kényelemből minden ügyintézést és írányitást Zitára testáltunk. Pedig eddig is és most is bámit megtalálunk (lehet egy kicsi eltévedéssel) elintézünk. Még az is lehet, hogy Zitnak is segitséget jelentett volna, ha keményebben érvényestjük a mi elképzeléseinket. Egy új lehetőséget mutathattunk volna, a kalandokra, ami nem a folyamatos “szenvedés” útja. Egy-egy “felhuzom az orom” dologtól talán nem kellett volna így rettegnünk. Sajnos az egyéniségűnk olyan, hogy tiszteletben tartjuk a vezetői jogot. Az út elején elfogadtuk Zita irányitását. A problémát az okozta, hogy ebbe a vezetésbe és irányitásba nem szóltunk bele határozotabban, elmaradtak a konultációk a megbeszélések. Ezt mi nem “erőszakoltuk” ki. A lakóautós utazás bezártsága számunkra azért vált a végére csoda fárasztonak, mert mi ezt egy biztonságnak fogtuk fel. A lakóautó nem jelentheti azt, hogy csak ez és semmi más nem lehet az úton. Sajnálom, hogy az otthoni beszélgetésekkor, az általam jelzett egy héten egyszer egy cabanas, vagy szálloda elszállt a levegőben. Sajnos én már vödör felett hajolva csak úgy tudok mosni, hogy két napig szinte ki sem tudok egyenesedni. Beleuntam az egyoldalú alkalmazkodásba. Mi betartjuk a játékszabályokat, elfogadjuk, ha más idönként felrúgja, de hogy mindig mi adjuk fel az elképzeléünket, ahhoz már hosszú lett ez az utazás. De a végkövetkezetetésem ettől függetlenül még is az, hogy nagyon szép út volt, csodákat láttunk, nagyon sok ötletet köszönök Zitánk és Póknak, de velük utazni az egy komoly feladat. A dolog legszebb része az, hogy mi ketten, az összes problémát, “bajt”, konfliktust úgy kezeltük hogy egymással szemben rossz pillanatunk sem volt. Szerintem ez a legfontosabb. A kérdésről rengeteget beszéltünk-vitatkoztunk egymással. Azt hiszem, 60 évesen nem szabad olyan dolgokat kezdeni, amit addig soha nem csináltunk: nem laktunk lakóautóban, nem campingeztünk, soha nem aludtunk hálózsákban és talán ammi a legfontosabb: soha nem utaztunk senkivel három hétnél hosszabb ideig. Arról nem beszélek, hogy előre látható volt az út gyenge láncszeme: két erős egyéniségű, de személyiségében alapvetően különböző nő “közös vircsaftja”. Győztem csitítgatni Mamát... Zitáék kitartóbbak, mint mi. Sajnos itt kettéváltak időlegesen útjaink, de folyamatosan tartjuk a kapcsolatot telefonon. Ügyelünk rá, hogy belátható távolság maradjon közöttünk. Nagyon remélem, hogy a kisebb kitérőnk – sajnos mi a terhelést jobban tűrjük, mint a szociális körülmények hiányát – nem rontja el az út “szájaizét”.
|
|||
| Honlapunk: www.gaop.hu | |||
|---|---|---|---|
DUBAI - 2011 |
|||
Izrael 2006 június |
|||
. 
